Delhibe érkezésünkkor megpróbáltam a régi Airtel simkártyánkat feltölteni/aktiválni/bármi, de kiderült, hogy már lejárt. Pedig jó lett volna hazaszólni 27 forintért 500valami helyett. Mivel Delhiből egy domestic légitársasággal az IndiGoval mentünk tovább, ezért át kellett jutnunk az international terminálról a domesticre. Kicsit féltünk ettől a 20 km-es úttól a sok csomaggal, fáradt gyerekkel, meg minden... de a hír igaznak bizonyult... ingyen buszjárat viszi át az utasokat, semmi lehúzás.
Valahogy Delhibe érkezni kevésbé para, mint Bombay-be. Persze tavaly a monszun közepén voltunk Indiában és be kellett taxiznunk a városba, most meg csak az autópályán mentünk egy kicsit. Semmi dudálás, meg piroson áthajtás.
A terminálra kb. 4 órával a járat indulása előtt érkeztünk. Ez is teljesen kulturáltan néz ki, jó emberek alszanak a földön, de ők ilyenek... de jó nekik, bárhol elalszanak. Szerencsére valahogy itt nem kell várni, amíg megnyitják a check-int, folyamatosan lehet becsekkolni. Kicsit izgultam a nagy bőrönd miatt, mert az IndiGonál csak 20 kg az allowance. De egy büdös szót nem szóltak. Az 5 kézipoggyász miatt sem.
 |
 Gadri: az ember lila :-) |
 |
Sajnos a hajnali órákban nincsenek nyitva a jobbnál jobb indiai éttermek, csak valami kávézó volt, így szendvicseket ettünk. Tandoori csirkéset, meg valami lájmos curryset. De jó volt! Végre!
Már evés közben jutott eszembe, hogy jajj a kézmosás, meg a szúnyogriasztó... Hát eddig tartottak a nagy félelmek. Megérkeztünk és már nem is olyan misztikus ez a malária-mizéria, meg kosz-mocsok téma. Egyszerűen megfeledkeztünk róla... hál’ Istennek... máshogy ezt nem is lehet végigcsinálni, csak lazán.
Próbáltunk wifizni a reptéren, de valahogy nem ment, viszont találtunk Airteles Internetező pontot 3 számítógéppel. Az egyiknél az egér nem működött, a másiknál net nem volt, a harmadik működött, de marha lassan és a Facebookból csak úgy tudtam kilépni, hogy a cookie-kat törölnöm kellett.
Végül itt is nagy nehezen eltelt a várakozás pár órája, lementünk a megfelelő gate-hez. Szabad ülőhely nem volt persze, úgyhogy itt már a földre kényszerültünk mi is. Én betekertem magam a Turkish Airlinesos pléddel, a hajnali 30 fok ellenére baromira fáztam a fáradtság miatt. A buszozás előtt még azért újra megfémdetektoroztak bennünket, biztos ami biztos, hátha a security check óta szereztünk néhány gépfegyvert. Beszálltunk a gépbe. Airbus... jól néz ki, tiszta. A légkondi miatt az oldalfal és a tető találkozásánál ömlik le a pára, mint egy füstgépből. Úgy nézett ki, hogy nem lesz tele ez a gép sem és már próbáltam foglalni magunknak megint sort, de aztán még 3 busszal hozták az utasokat... grrr. Ahogy leültünk elaludtunk. Elvileg 6:20-kor indultunk volna a gép, és álmomban éreztem is, hogy repülünk, de aztán 6:40-kor arra keltem, hogy megindult a gép tényleg.
Az indiai repülőn is kicsit máshogy utazik... mászkálnak, kiabálnak, a csecsemők sírnak. Végig próbáltam a plédem alá begyömöszölni magam, mert szétfagytam, később vettem észre, hogy valamelyik kedvesen kinyitotta felettem a hűtést. Először (azaz harmadszorra) Kochiban szálltunk le. Jojó teljesen be volt ájulva. Álmába sírt, mert fájt a kis füle. De képtelenség volt felkelteni. Nem igazán tudtuk, hogy akkor most ki kell majd szállni a gépből és újra vissza, vagy mi lesz, mert a járatszám ugyanaz Trivandrumig. Kiderült, hogy maradunk a fedélzeten. Jöttek a takarítók, körbeporszívóztak minket, meg kb. 6-szor megszámolták az utasokat. (Laci: szerintem An ban pet podgan-t játszottak J Ez a szlovén ecpeckimehecc. Fitr barátom tanította meg Johannának, azóta csak ezt használjuk) Aztán jöttek az itt felszálló emberek. Végre maradt három ülés szabadon. Át is vetettem magam rájuk, de egy nő hátulról előrántott egy ötödik alvó gyereket és odatette mellém... köszi. Nem baj már csak 45 perc repülés.
 |
 |
 |
Újra felszállás, elájulás. Trivandrum felett próbáltam keresgélni olyan pontokat, amiket már ismertem a google mapsről. Egyet-kettőt sikerült is megtalálni. És basszus tényleg csupa pálmafa minden... nem átbaszás :-) Leszállás után a fél társaság elillant, mi meg szép komótosan készülődni kezdtünk. Egyszer csak bemondták, hogy akik folytatják az utat Chennaiba, azok készítsék elő beszállókártyájukat... a picsába rohanás, vagy különben megyünk mi is Chennaiba... nem baj vannak ott is haverok. Gyereket nagy nehezen felráztuk és spuri le a gépről. (Laci: A HVG-m, meg a Veteránom fent maradt. Az utolsó papír alapú magyar szöveg a dezodorom matricáján kívül) A busz pont elment előttünk, úgyhogy privát járattal mentünk a terminálhoz. Onnan egy kedves úr kísért be minket. A csomagok szinte azonnal megjöttek. Nem is értem mit szarakodnak ezzel annyit Európában. Kiérkezve találkoztunk az értünk küldött taxissal és irány Pávalányék háza.
Szép idő várt minket. Az úton verették a légkondit. Nem is értem, hogy miért gondolja az indiai, hogy a fehérnek a -20 fok kell. Az út a házig 10-15 km volt. Megálltunk egy közértnél vizet venni. Jó nagy közért, széles választékkal – indiai viszonylatban. Az út során örömmel töltött el bennünket, hogy nem a szemétkupacok fogadtak (jó azért van itt is szemét, de nem vészes). Isteni illatok csaptak meg percről percre. Hmmmm...
 |
 |
 Eszter: Cseppecske már itt van |
 Vityka: Megy a bolt |
Találkoztunk a még ismeretlen új-zélandi ismerőssel. Kávé után átmentünk megnézni a leendő házunkat (erről majd később). Gyönyörű. Aztán „ismerős” riksával elmentünk pénzt válltani, simkártyát intézni. A riksában a csomagtartó helyén óriási sound system van. Bekapcsolta... Waka, waka ment... kókuszos kaja illata mindenütt... libabőrösek voltunk. Este elmentünk az itteni fehérekkel vacsizni, meg ha már ott voltunk egy 3 üveg rumot elfogyasztani. Babám 2 széken húzta a lóbőrt. Már mielőtt hozták volna a kaját elaludt. Szép este volt. Sokat röhögtünk, nagyon jó fejek. Így első nap már van Lacinak lehetősége januárban ipari búvárként dolgozni valag pénzért. Persze nekünk olyat nem szabad :-)
Most már tényleg megérkeztünk India!
