Ott fejeztem be legutóbb, hogy 9 perccel a Doha-Budapest járat indulása előtt lépdeltünk lefelé a repülőből Dohában. Már ott próbáltam érdeklődni a földi személyzettől, hogy most ilyenkor mi van. Persze nem mondtak semmi érdemlegeset... szálljunk fel a buszra, aztán majd megtudjuk.
 Short transferből rapid transfer lett. |
Felszálltunk. Látszott többeken, hogy hasonló cipőben járnak, mint mi. Azért az megnyugtató volt, hogy ott a beszállókártyánk a kezünkben.
Fogalmunk nem volt, hogy mekkora ez a nyomorult dohai reptér... hát marha nagy. Ráadásul az utasok színkódolva vannak aszerint, hogy Doha-e a végcél, vagy transzferálni kell-e őket. Eszerint a géptől a terminálra tartó busznak is több megállója van.
 Ezen a kis borítékon, amibe a beszállókártyát és a poggyászmatricát teszik látszik a mi sárga-narancssárga színkódunk. |
Mikor végre leszállhattunk, láttuk, hogy többen listákkal várják a továbbutazó utasokat, hogy azokat gyorsan a megfelelő kapuhoz irányítsák. Na nehogy azt higgyétek, hogy minket várt volna valaki. Nem. Beérkeztünk a terminálra, ahol kígyózó sor az újabb security check-hez. Ennek mégis mi értelme van? Most szálltam le egy gépről, ahová jóformán tüdőszűrés után engedtek felülni. Netán attól félnek, hogy a repülőből kirágott fém alkatrészekből vállról indítható rakétát eszkábáltam az út során?
Jó, elfogadjuk, minket is védenek ezzel, de miért kell könyörögni azért, hogy elsőbbséget élvezhessek a saját járatuk késése miatt? Nagy nehezen kihisztiztem, hogy előrevegyenek, majd Jojót és Lacit hátrahagyva Carl Lewis-t meghazudtoló világrekordot futottam. Persze nem 100 méter volt, baromi messze volt a kapunk.
Doha-Budapest... vagy mégsem
Megérkeztem, jó búvárhoz méltóan rendeztem légzésemet (nyilván a tüdőmet kiköptem), majd átadtam a beszállókártyáinkat. Örömmel konstatáltam, hogy még ki van írva Budapest és ott a személyzet meg minden.
Kérdezte a hölgy, hogy Delhiből jöttünk. Mondtam igen... ez mindent elmond az állapotomról... nem, nem Delhiből jöttünk, de nekem már ez fel sem tűnt. Közben megnyugtattak, hogy most már nem kell aggódni, megvártak minket. Tyű, ez meleg volt, de megvan. Addigra már Laciék is feltűntek a folyosó végén.
Majd a néni arcán baljós homlokráncokat véltem felfedezni és már ki is bukott belőle, hogy ajjaj, hát nem vagyunk benne a rendszerben. Azt az utasítást kaptuk, hogy menjünk a világ végén található transzfer pulthoz, és ott kapunk másik beszállókártyát.
 A futásom a bal oldali pöttytől a jobb oldaliig, majd a középsőig tartott. |
Kicsit kezdte elönteni az agyamat a szar, de még mindig nem tűnt esélytelennek ez a dolog, egészen addig, míg újabb rohanás után a transzferpult szintén kígyózó sorának végén egy hölgy kezébe nyomtam a papírjainkat, aki közölte, hogy lekéstük a gépet... már melyikre tetszik gondolni - kérdeztem - arra, amelyik még itt áll? Arra, álljunk be a sorba, aztán majd kiderül, hogy mi lesz. Király!
Na, ez a sor csupa ilyen szerencsétlennel, mint mi volt tele, úgyhogy nem nagyon akart haladni. Közben elkaptam egy másik urat, akit rögtön velem együtt egy másik Budapestre tartó család is ostromolt. Nekik egyértelműen a másnapi járatra volt esélyük csak, viszont rólunk már tudott a férfi és közölte, hogy irány Frankfurt. Itt szeretnék visszacsatolni a minek is fóliáztassuk a bőröndöt kérdésre...
Elvette az iratainkat, majd visszatért egy nyomtatvánnyal, amit ilyen esetben repülőjegyként kap a kedves vörös fejű utas. Gyorsan felhívtam apukámat, hogy ne nagyon siessenek elénk, mert nem jövünk a megbeszélt időpontban. Mivel a nyomtatványon nem voltak időpontok, csak járatszám, 1340, csak azt tudtam bemondani, amit apukám úgy értelmezett, hogy 13:40-kor érkezünk majd Budapestre, de ezt már nem tudtuk korrigálni... mint később megtudtuk ezzel néhány barátunkat jól megszívattunk. Szegény apukám meg hiába próbált mindenféle fórumon (SMS, e-mail, Facebook) elérni, már nem tudott, mert minket azonnal felültettek a Doha-Frankfurt járatra.
 Az ad hoc repülőjegyünk, melyből csak az derül ki, hogy Frankfurt, de hogy mikor??? |
Doha-Frankfurt
Köszönhetően itt is az utolsó utáni beszállásnak, megint nem ültünk egymás mellett. De mindez eltörpül a mellett, hogy az első izgalmak után lepergett előttem a veszteség, nevezetesen, hogy a remek 1 átszállás helyett most 2-szer fogunk átszállni. Ezen azért rugózom annyit, mert Jojónak egyenlítési problémái vannak és szerencsétlennek fáj a füle leszállásnál. Ezen felül a csodás 10 és fél órás utazás helyett ekkor még azt sem tudtuk, hogy mikor jutunk haza. A lefóliázatlan bőröndök átfutnak Frankfurton. Mérges voltam, hogy 110.000 Ft-tal többet fizettünk a Qatar jegyért, ahelyett, hogy jöttünk volna megint Aerosvittel.
Enyhítette a fájdalmunkat az európai járatnak megfelelő étel. A President sajtkrémtől összepisiltük magunkat a gyönyörtől :-) Jojó epres palacsintát evett. Hú, nagyon finom volt. Az ebédhez rendeltünk egy kis bort is stresszoldónak (mármint Laci mag én). Jojó megint megnézett vagy 4 egészestés rajzfilmet.
 A President Rondelé és a bor feledtette némiképp a fájdalmakat :-) |
 Jojó is jól érezte magát epres palacsintájának társaságában. |
 Még a zene is jó :-) |
Persze újra nehéz pillanatokat éltem át, amikor a térképen láthattuk, ahogy elhaladunk Budapest fölött. Nem adna valaki egy ejtőernyőt? Már itt sem vagyunk. De nem adtak. Ja és majdnem elfelejtettem, ez a gép is 45 perces késéssel indult, és nem tudtuk, hogy az a bizonyos 1340-es gép mikor tervezi elhagyni Frankfurtot.
 Adjanak egy ejtőernyőőőőőt!!! |
 Eközben Ferihegyen a szomorú barátok... A Tim nem is szomorú :-) |
Ezen a 6 és fél órán is túljutottunk valahogy, leszálltunk Frankfurtban. Mondta a kapitány, hogy 8 fok van kint... ejj. Hamar megtudtuk merre tovább... Lufthansa Service Center. Ugye Frankfurt sem kicsi... de meglett a pult. Rögtön adták is az újabb beszállókártyát, és kiderült, hogy a gép 2 óra múlva 17:00-kor indul. Legalább ezt nem késtük le.
 Lufthansa Service Center |
 A néni gyorsan intézett nekünk új beszállókártyákat |
Útlevél ellenőrzés után, Jojó jelenlétének hála nem kellett végigvárni az újabb security check-hez tartó sort, ezzel vagy egy fél órát megspórolva. Kis családi kapun mehettünk be a külön helységbe, ahol nagyon édesek voltak, tényleg, le a kalappal.
Megkerestük a kapunkat. Érdekes volt magyar szót hallani úgy, hogy nem ismerem az illetőt :-). Na itt már nem voltunk valami frissek. Jojó el is ájult s széken, a nyála is csorgott. Bár egy ideje nem nagyon dohányoztunk, de itt azért ránk fért. Felváltva mentünk a dohányzó cellába. Vettem egy kávét is 3,5 euróért... helyben vagyunk. Majd váltott Laci, de közben megkezdődött a beszállás.
 Jojó úgy gondolta, hogy akkor szerencsétlenkedjünk mi tovább egyedül, ő kiszáll :-) |
Próbáltam Jojót valahogy összenyalábolni. Akinek van gyermeke, az tudja, hogy ha alszanak, sokkal nehezebbek lesznek, igaz? (Mivel ugye, nem kapaszkodik magától és csak nyeklik-nyaklik). Ezen kívül próbáltam húzni a két gurulós kézipoggyászt, a többit meg magamra aggattam. Azon röhögtem, hogy milyen szerencsétlenül nézhetek ki kívülről. Megjött Laci, átadtuk a speckó jegyünket és próbáltuk valahogy feltuszmákolni magunkat a buszra. Egy lépcsőre leültettem Jojót és melléültem, úgy tartottam. Egy bácsi kérdezte tőlem, hogy mikor ér oda a gép Budapestre :-) Én már annak örültem, hogy azt megtudtuk, hogy mikor indul. Szóval ő is úgy járt, mint mi.
Frankfurt-Budapest
Jojó a repülőre vezető lépcsőn már hál' Istennek felébredt, talán a 8 fok is segített ebben, mert már nem bírtam cibálni tovább. Azt a másfél órát meg már ébren töltöttük és izgultunk, hogy mindjárt otthon lehetünk.
 Na ezért a kis - nem túlzok - 5 centis virsliért és a köretként felszolgált krumplisaláta és krumplipüré keverékért és a kis crostiniért már megérte. |
 Paradicsomlevet sem ittam 10 hónapig... sóval, borssal, ahogy kell. |
Budapest felett próbáltuk beazonosítani a látottakat. Leszálltunk végre. Azt hittük itt a vége, már nem történhet semmi.
 Ott a Margitsziget!!! |
Na nem úgy van az... Utastársainkkal együtt vártuk a csomagjainkat. A két bőrönd meg is jött. Mondanom sem kell, hogy a szép új, piros bőröndünk már nem olyan szép, új és piros... mindegy, erre van. Aztán egyszer csak elfogytak a csomagok a szalagról. Persze, mert a hátizsák úgy döntött, hogy csap egy görbe estet Dohában. Ezen már csak röhögtünk... kínunkban... de legalább látták, hogy ott van. Papírmunka, futárszolgálat... majd holnap hozzák. Na, tünés innen.
És akkor kiléptünk az ajtón. Kerestük a szüleinket... de mi ez a sok ismerős arc? Kisebb fogadóbizottság várt ám minket a szüleinken túl. Drága barátaink megleptek bennünket :-) Azt hiszem mi is őket, hiszen volt, aki 3-szor ment ki aznap Ferihegyre... egyszer azt eredeti 12:15-re, egyszer 13:40-re (bocsi), és egyszer 18:30-ra. Mi meg olyan 7-re jöttünk ki az említett bonyodalmak miatt. A parkoló társaság volt a nap nyertese, az tuti. Még egyszer köszi mindannyiatoknak! Rettenetesen jól esett. Kaptunk egy csomó virágot, csokit, meg mini szalámit is hmmm :-) Szóval a vége nagyon szépen és boldogságosan sikerült.
 Boldog pillanatok |
A Qatarral már elkezdtem levelezni, hogy hogyan kívánnak kárpótolni bennünket. Persze nem sietik el a választ. Számíthattok egy posztról majd tőlem az utast ilyen esetben megillető ellátásokról és kártérítésről, de addig is, aki utazni készül nézzen utána ezen jogainak, mert persze ők nem szóltak nekünk, hogy például ilyenkor egy ingyen telefonbeszélgetés jár fejenként és így tovább.
De nem baj, túl vagyunk rajta, itthon vagyunk... de még vissza is kell menni :-)
Másnap az elkallódott csomag is megérkezett.
 Látszólag sértetlen a késve érkezett kis hátizsákunk |
