Első kirándulásunk Kanyakumariba vezetett. A vicces cím annak köszönhető, hogy ez a városka volna India legdélebbi pontja, ahol 3 tenger találkozik: az Arab tenger, a Bengáli öböl és az Indiai óceán.
 A tetovált nő |
 |
Pálmafával (az előző bejegyzésben bemutatott kisautónkkal) indultunk neki a 86 km-es útnak, ami majdnem végig a 47-es National Highway-en tehető meg. A mi környékünkön ez kétsávos (egy oda, egy vissza) utat jelent, illetve át kell lépnünk Kerala és Tamil Nadu állam határát. Az információk sokféleségét tekintve fogalmunk nem volt, hogy a határátlépés hogyan történik, vannak-e anyagi vonzatai stb. Így ez a kis rövid út alaphangon 2 óra alatt tehető meg.
Ki tudja már miért, de előző este a Galaxy nevű étteremben/bárban a szokásos Kingfisher sör mellett elfogyasztottunk néhány Mojitot is, így útitársaink a megbeszélt 9 óra helyett kb 11-kor érkeztek meg hozzánk. Laci reggel kapott egy SMS-t Clive-tól, hogy az este testünk befestésére használt hibajavító igen nehezen távolítható el az arcáról :-) Ezt jobb, ha nem részletezem tovább...
Végül délelőtt 11-kor vágtunk neki hatan az útnak. Mi hárman elöl ültünk, amit Jojó természetesen borzasztóan élvez, a hátsó sort pedig Hayley, Ben és Nissam foglalta el. Ben az angol a műzátony bizniszben utazik, ezért töltötte az utóbbi hat hónapot itt, Hayley az ausztrál az ő barátnője látogatóba érkezett, Nissam, pedig helyi szörfös srác.
 |
 Heringek |
 Benen még látszanak az előző éjszaka nyomai |
Általában, ha bárhova megyünk a telefonomon Google Maps segítségével tájékozódunk, de most Nissam volt az elsődleges navigátor, hiszen sokat járnak arra a barátaival szörfözni, úgyhogy tudja az utat. Hozzáteszem táblák segítségével nem biztos, hogy odatalálna az ember a sok körforgalom miatt. Ki van az írva, hogy merre menjél a körforgalom előtt, de mire odaér az ember, addigra már valahogy képtelen kiválasztani a megfelelő kijáratot.
Az említett határátlépés annyi volt, hogy kordon segítségével útszűkületet teremtenek, és egyszer az egyik irány, másszor a másik irány „kap zöldet” a hosszú fabottal rendelkező rendőrtől. A kutya nem kérdezi, hogy ki vagy honnan jöttél, hova és miért mész, rendben vannak-e a kocsi papírjai, vagy netán loptad, és a híresztelésekkel ellentétben nem kell határátlépési díjat fizetni.
Érdekes, hogy Tamil Naduban teljesen más az utcakép, mint „otthon”. A riksák is sárgák (nálunk nagyobb része fekete és csak egy csík sárga rajtuk).
 A határ és a sárga riksa |
Körülbelül félúton megálltunk teázni egyet. Az említett előeste miatt szükségünk volt rá. Vettünk egg puffot „reggelire”... ez olyan mint egy túrós táska, csak egy csípős-fűszeres zöldségragu és egy főtt tojás van a túró helyén... pedig amikor meglátom, mindig azt hiszem, hogy akkor most eszem egy jó túrós táskát. Mivel Jojó kevésbé kultiválja az fűszeres indiai ételeket három bolttal arrébb próbáltam neki szerezni valami snack-et banánchips, vagy Bombay mix formájában (majd erről is írunk egyszer...), de az eladó pasasokkal nem igazán tudtam megértetni magam, úgyhogy Laci segítségét kértem. Nem tudom, nekem valahogy nem megy ez a kézzel-lábbal kommunikálás. Ha nem érti az angolt, én feladom. Végül Laci sikeresen beszerezte a gyerekeledelt, felráztuk a közben a hátsó ülésen szunnyadó Hayleyt és indultunk tovább.
 Sunyiban elaludt |
 Előkerült a Nikon |
Egy idő után rájöttünk, hogy nagy hiba volt a fényképezőgépet a csomagtartóba tenni, úgyhogy orvosoltuk gyorsan a problémát és így már tudtam a gyönyörű tájról fotókat készíteni. Az út mellett húzódó hegység, a Nyugat Ghátok és annak eldugott templomai, a banán és rizsültetvények, a halálra pakolt teherautók és még mi minden kitűnő témaként szolgálnak a fotózni vágyók számára.
 |
 |
 |
 Rizst szednek |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 Oda valószínűleg születni kell |
 Overload |
Hosszú zötykölődés után végül megérkeztünk Kanyakumariba. Az autót leraktuk egy parkolóban és gyalog indultunk a legdélebbi pont felé. Érdekes, hogy monszunban ugyebár az európai turista nem jön ide, viszont az indiai annál inkább. Nagyon sokan voltak itt is.
 Elvileg Kovalamból jöttünk, de nem 4 km-nek tűnt :-) |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 Fegyvernek látszó tárgy |
 |
 |
Kanyakumari fő nevezetességei a szárazföldtől nem messze fekvő két sziklás sziget. Az egyiken egy Thiruvalluvar-t (tamil költő) ábrázoló 41 méter magas szobor áll. A másik a Vivekananda Rock Memorialnak ad helyet. Ahhoz mi túl lusták voltunk, hogy végigálljuk az úgy két órás sort, amely a szigetekre vezető kompoknál állt. Viszont a két építmény méreteit tekintve így is szép látványban volt részünk.
Tonnaszámra árulják a különböző méretű kagylókat a turisták számára a helyi árusok. Ennek persze nem tudtunk ellenállni, főleg, hogy az árakat tekintve ismét a nevetséges jelző jut először eszembe. Pl.: egy apró kagylókból álló nyakláncot 10 rúpiáért vesztegetnek. Johanna kapott Hayleytől egy nagyobbacska kagylót, melybe helyben gravírozták bele, hogy Jojo.
 |
 |
 |
Miután kinézegettük magunkat megtámadtuk az első éttermet, amit Nissam ajánlott. Jobban mondva mondta, hogy van ez az indiai, illetve kicsit arrébb van egy európai étterem... persze, hogy az indiait választottuk. Az an trénk kicsit furára sikeredett. Valamiért a helyiek bántják az olyan indiait, aki fehérekkel veszi körül magát, és persze be is szóltak. Azt persze nem feltételezték, hogy a kis 18 éves 46 kilós szörfös gyerek a keralai malajalam nyelv és a japán mellett beszéli a tamilt, úgyhogy jól elhajtotta őket. Az étel nagyon finom volt. Mi thalit ettünk... ez olyan menü féle rizses étel, mindenféle szószos cuccal (tényleg írok egyszer a kajákról most már) és egy nagy sült halat, a többiek birianit, ami pedig egy szofisztikáltabb rizses étel.
Ebéd után egy Vattakottai nevű strandra... ez így nem jó szó, mert nem strand, csak most hogy írjam azt magyarul, hogy beach... partszakaszra látogattunk el. Miután átverekedtük magunkat egy tüskebokor erdőn, ami engem meg is támadott, úgyhogy vérző sebekkel, de eljutottunk erre a gyönyörű homokos-kagylós partra. Gyűjtöttünk is egy csomó szép kagylót Jojóval – zöldet, kéket, sárgát. A part mögött egy csodálatos kis patak csordogál, ami pont itt éri el a tengert. A pálmafákat már nem is említem. Vagy talán mégis... Laci és Ben letört pálmaágakból kis kunyhót épített. Jojó is hordta az ágakat hozzá.
 |
 Poszeidon |
 |
 |
 |
 Néhány szélerőmű |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 Szerintem én vagyok a legszebb :-) |
Némi fetrengés után elindultunk hazafelé. Vicces volt, ahogy felkanyarodtunk egy 2x2 sávos gyönyörű útra, ami kb. 2 km után földúttá avanzsált, amin egy autó is alig fért el. Valahogy azért sikerült visszatalálnunk a mi kis National Highway-ünkre. A következő probléma ott merült fel, amikor Nissam mély álomba zuhant és a Google Maps is némiképp cserbenhagyott és egy városban az egyirányúba vitt be. Iszonyat dugó... vagy fél óra volt mire visszabénáztunk a helyes irányba.
Az úton újra megálltunk egyet teázni, aztán végig toltuk Vizhinjamig, ahol megálltunk még egy vacsorára a kedvenc „gyorséttermünkben”... Fast foodnak hívják ezeket a helyeket, de persze semmi közük a nyugati világban fast foodnak titulált mű gyökérségekhez. Nem mondom, hogy nem tudnék néha ölni egy BigMac-ért persze. Szóval, itt nálunk kókuszolajban sült csirkét árulnak salátával, parotával és ugyanabbn az olajban sült fűszerekkel... csorog a nyálam... veszedelmesen csípős, de nem lehet abbahagyni. Az étterem tulajdonosa ismer már minket és nem bánik kesztyűs kézzel a fűszerek kimérésekor.
Így telt hát az első kirándulásunk, itt Dél-Indiában.
Hamarosan újabbakról is beszámolunk. Sziasztok.
