Már Magyarországról nekiálltunk szállást/lakást keresni. A feltételek a következők voltak:

két szoba, hogy Jojó külön tudjon aludni bútorozott legyen ne a városban legyen relatív közel legyen a tengerparthoz

Próbálkoztunk az Interneten keresgélni, de egyrészt nagyon kevés a képes hirdetés, másrészt valamiért inkább telefonszámokat adnak meg a hirdetésekben, e-mail címet nem. Még szerencse, hogy Pávalány ismét segített rajtunk, hiszen ő talált rá az új otthonunkra. Bár ez volt a legdrágább azok közül, amiket kinézett nekünk – teljesen érthető módon –, rögtön beleszerettünk és alig vártuk, hogy végre élőben is láthassuk.

A házikó Vizhinjamban (ejtsd: Vihinyam) található, egy kis földút (nem is föld, aszfalt az) mellett, hál’ Istennek eléggé eldugott helyen, úgyhogy napi 10 autó megy el előttünk... hazudok, inkább csak riksák vagy robogók járnak erre, autók alig járnak (max a miénk :-)), úgyhogy nincs dudálás, meg száguldozás egész nap.

Szemben velünk egy kis liget található, ahol egy boci szokott legelni egy nagy fehér madár társaságában, illetve van kecske, meg egy csomó varjú. Na meg az elmaradhatatlan pálmafák. Csordogál az út szélén egy kis patak, ami pont a kapuval szemben kiszélesedik és egy bácsi ide jár mosni. Hatalmas lepedőket mos egy fél napon keresztül (meg néha a kecskét is), majd a réten a fűre teríti. Lehet ám, hogy nem is lepedők azok, hanem a helyi férfiviselet... ez a rejtély még megfejtésre vár.

A landlord egy villanyszerelő, aki szépen megmászva a ranglétrát odáig jutott, hogy egy ilyen házat fel tudjon építtetni. Szerencsénkre (már bocsánat) némi likviditási problémája támadt, úgyhogy a ház még nincs teljesen készen, de gondolom, azért adja ki, hogy legyen miből folytatni. A testvére a szomszédban lakik, rendszeresen átjár, állítólag csak átmenetileg, de a kertünkben tartja a motorját. Remélem, idővel leszokik róla. Átjárnak a gyerekei is, ami persze Jojónak jó, habár limitáltak a lehetőségeik a nyelvi korlátok miatt, de azért eljátszadoznak. Érdekes megjegyeznem, hogy a férj tud angolul, az asszony meg olvasni :-) Kapunk néha tőlük gyümölcsöt, reggelit, vagy éppen a múltkor egy ebédre hívtak meg bennünket. Az utóbbit nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy később főzhessenek ránk pénzért. Azt valahogy nem akarják még megérteni, hogy köszönöm van kezem, így tudok takarítani, mosni és főzni is.

A telek le van betonozva, gondolom az eső miatt nem szerencsés a füvesítés. Eddig kb. 2 olyan házat láttam, ahol füves volt a kert. Ha folytatják a házat, akkor le lesz kövezve. A kerítésünk körbe fehér fal és egy szép fekete kapu nyílik az utcáról. Maga a ház is szép fehér és mivel még nem lakott benne senki ezért tiszta is az a fal. A kerítés mentén arasznyi magas fehér falacskával el vannak kerítve a fák néhány virág társaságában. Van négy kókuszpálmánk, két teakfánk, illetve a szomszédból lóg át egy kis lime, és valami guava féle gyümölcs. A kókuszpálmáink rendszeresen okoznak riadalmat, amikor egy érett kókusz  20 méteres magasságból a háztetőn landol, majd pattog egy kicsit... Ez hajnal négykor nem vicces...

Ahogy bejövünk a kapun lépcső vezet a rooftopra. Elvileg a jövőben a tulaj egy másik lakást szeretne ráépíteni a házra. A tető is betonozott. Fent van a víztartály, melybe a kertben hátul található kútból szivattyúzzuk a vizet igény szerint. Melegvíz nincs, de már nem is zavar ez bennünket. Még Jojót sem. Esténként azon versenyezünk, hogy ki tudja magát előbb bevizezni és van, hogy ő nyer. Mondjuk nem lett volna baj, ha az alapból fekete víztartályt nem festik le fehérre, így legalább nappal volna esély némi melegvízre. Bár egy hónap alatt rájöttem, hogy a mosogatáshoz is bőven jó a hidegvíz. Eleinte még a csak „atomreaktornak” becézett 30 rúpiás merülőforralómmal (egy filigrán kis szerkezet, de 500 Wattos) melegítettem egy kis vizet a mosogatáshoz, de ez mára elmaradt. Hajmosáshoz még mindig melegítem a vizet, mert azt a rettenetes koszt, ami az ember hajában összegyűlik, valahogy ki kell mosni.

Beruházásaink közül az egyik első volt a tetőn elhelyezett medence. A vizet világosban a nap vagy 28 fokra fűti fel. Jojó kedvére ugrál benne és legalább kicsit lehűti magát, meg a laptopomat rendszerint. Csodálatos, ahogy a saját és a szomszéd pálmafái árnyékot vetnek a pancsoldára. Esténként is jól esik megmerítkezni a vízben (és legalább nem látszik, hogy milyen zöld a víz :-)) Ilyenkor néha barátaink is ugrálják a fejeseket az amúgy 60 centis vízbe. 

A tetőn szoktunk még teregetni is. Pár napja került fel egy 20 m hosszú kötél két korlát közé 5 vonalban kifeszítve... vízhólyagos is lett az ujjam tőle :-( Szigorúan kifordított ruhákat szabad csak felteríteni, mert azt hiszem kb fél óra alatt vesztené el a színét minden. Okosabb lett volna továbbá, ha nem fürdőruhában és nem délben oldom meg a mosást a tetőn... akkor most tudnék hátradőlni és a hátam színe nem vetekedne a homáréval. De most legalább nem hólyagosodott fel, mint a múltkor.

A homlokzatról lógnak érdekes dolgok. Például egy kaktusz fejjel lefelé egy kötélen. Illetve valami kristály. Biztos valami vallási dolog lehet. A bejárati ajtó fölött pedig egy olajlámpás lóg.

Esténként a verandán ülünk, hallgatjuk az éppen aktuális templomi fesztivál zenéjét. Áramszünet esetén pedig a szemközti ligetben repkedő szentjánosbogarakat. :-)

Most itt befejezem. Legközelebb bejöhettek a házba is :-)

Előző bejegyzés                                                                 Következő bejegyzés

Delhibe érkezésünkkor megpróbáltam a régi Airtel simkártyánkat feltölteni/aktiválni/bármi, de kiderült, hogy már lejárt. Pedig jó lett volna hazaszólni 27 forintért 500valami helyett. Mivel Delhiből egy domestic légitársasággal az IndiGoval mentünk tovább, ezért át kellett jutnunk az international terminálról a domesticre. Kicsit féltünk ettől a 20 km-es úttól a sok csomaggal, fáradt gyerekkel, meg minden... de a hír igaznak bizonyult... ingyen buszjárat viszi át az utasokat, semmi lehúzás. 

Valahogy Delhibe érkezni kevésbé para, mint Bombay-be. Persze tavaly a monszun közepén voltunk Indiában és be kellett taxiznunk a városba, most meg csak az autópályán mentünk egy kicsit. Semmi dudálás, meg piroson áthajtás.

A terminálra kb. 4 órával a járat indulása előtt érkeztünk. Ez is teljesen kulturáltan néz ki, jó emberek alszanak a földön, de ők ilyenek... de jó nekik, bárhol elalszanak. Szerencsére valahogy itt nem kell várni, amíg megnyitják a check-int, folyamatosan lehet becsekkolni. Kicsit izgultam a nagy bőrönd miatt, mert az IndiGonál csak 20 kg az allowance. De egy büdös szót nem szóltak. Az 5 kézipoggyász miatt sem.

Gadri: az ember lila :-)

Sajnos a hajnali órákban nincsenek nyitva a jobbnál jobb indiai éttermek, csak valami kávézó volt, így szendvicseket ettünk. Tandoori csirkéset, meg valami lájmos curryset. De jó volt! Végre!

Már evés közben jutott eszembe, hogy jajj a kézmosás, meg a szúnyogriasztó... Hát eddig tartottak a nagy félelmek. Megérkeztünk és már nem is olyan misztikus ez a malária-mizéria, meg kosz-mocsok téma. Egyszerűen megfeledkeztünk róla... hál’ Istennek... máshogy ezt nem is lehet végigcsinálni, csak lazán.

Próbáltunk wifizni a reptéren, de valahogy nem ment, viszont találtunk Airteles Internetező pontot 3 számítógéppel. Az egyiknél az egér nem működött, a másiknál net nem volt, a harmadik működött, de marha lassan és a Facebookból csak úgy tudtam kilépni, hogy a cookie-kat törölnöm kellett.

Végül itt is nagy nehezen eltelt a várakozás pár órája, lementünk a megfelelő gate-hez. Szabad ülőhely nem volt persze, úgyhogy itt már a földre kényszerültünk mi is. Én betekertem magam a Turkish Airlinesos pléddel, a hajnali 30 fok ellenére baromira fáztam a fáradtság miatt. A buszozás előtt még azért újra megfémdetektoroztak bennünket, biztos ami biztos, hátha a security check óta szereztünk néhány gépfegyvert. Beszálltunk a gépbe. Airbus... jól néz ki, tiszta. A légkondi miatt az oldalfal és a tető találkozásánál ömlik le a pára, mint egy füstgépből. Úgy nézett ki, hogy nem lesz tele ez a gép sem és már próbáltam foglalni magunknak megint sort, de aztán még 3 busszal hozták az utasokat... grrr. Ahogy leültünk elaludtunk. Elvileg 6:20-kor indultunk volna a gép, és álmomban éreztem is, hogy repülünk, de aztán 6:40-kor arra keltem, hogy megindult a gép tényleg.

Az indiai repülőn is kicsit máshogy utazik... mászkálnak, kiabálnak, a csecsemők sírnak. Végig próbáltam a plédem alá begyömöszölni magam, mert szétfagytam, később vettem észre, hogy valamelyik kedvesen kinyitotta felettem a hűtést. Először (azaz harmadszorra) Kochiban szálltunk le. Jojó teljesen be volt ájulva. Álmába sírt, mert fájt a kis füle. De képtelenség volt felkelteni. Nem igazán tudtuk, hogy akkor most ki kell majd szállni a gépből és újra vissza, vagy mi lesz, mert a járatszám ugyanaz Trivandrumig. Kiderült, hogy maradunk a fedélzeten. Jöttek a takarítók, körbeporszívóztak minket, meg kb. 6-szor megszámolták az utasokat. (Laci: szerintem An ban pet podgan-t játszottak J Ez a szlovén ecpeckimehecc. Fitr barátom tanította meg Johannának, azóta csak ezt használjuk) Aztán jöttek az itt felszálló emberek. Végre maradt három ülés szabadon. Át is vetettem magam rájuk, de egy nő hátulról előrántott egy ötödik alvó gyereket és odatette mellém... köszi. Nem baj már csak 45 perc repülés.

Újra felszállás, elájulás. Trivandrum felett próbáltam keresgélni olyan pontokat, amiket már ismertem a google mapsről. Egyet-kettőt sikerült is megtalálni. És basszus tényleg csupa pálmafa minden... nem átbaszás :-) Leszállás után a fél társaság elillant, mi meg szép komótosan készülődni kezdtünk. Egyszer csak bemondták, hogy akik folytatják az utat Chennaiba, azok készítsék elő beszállókártyájukat... a picsába rohanás, vagy különben megyünk mi is Chennaiba... nem baj vannak ott is haverok. Gyereket nagy nehezen felráztuk és spuri le a gépről. (Laci: A HVG-m, meg a Veteránom fent maradt. Az utolsó papír alapú magyar szöveg a dezodorom matricáján kívül) A busz pont elment előttünk, úgyhogy privát járattal mentünk a terminálhoz. Onnan egy kedves úr kísért be minket. A csomagok szinte azonnal megjöttek. Nem is értem mit szarakodnak ezzel annyit Európában. Kiérkezve találkoztunk az értünk küldött taxissal és irány Pávalányék háza.

Szép idő várt minket. Az úton verették a légkondit. Nem is értem, hogy miért gondolja az indiai, hogy a fehérnek a -20 fok kell. Az út a házig 10-15 km volt. Megálltunk egy közértnél vizet venni. Jó nagy közért, széles választékkal – indiai viszonylatban. Az út során örömmel töltött el bennünket, hogy nem a szemétkupacok fogadtak (jó azért van itt is szemét, de nem vészes). Isteni illatok csaptak meg percről percre. Hmmmm...

Eszter: Cseppecske már itt van	Vityka: Megy a bolt

Találkoztunk a még ismeretlen új-zélandi ismerőssel. Kávé után átmentünk megnézni a leendő házunkat (erről majd később). Gyönyörű. Aztán „ismerős” riksával elmentünk pénzt válltani, simkártyát intézni. A riksában a csomagtartó helyén óriási sound system van. Bekapcsolta... Waka, waka ment... kókuszos kaja illata mindenütt... libabőrösek voltunk. Este elmentünk az itteni fehérekkel vacsizni, meg ha már ott voltunk egy 3 üveg rumot elfogyasztani. Babám 2 széken húzta a lóbőrt. Már mielőtt hozták volna a kaját elaludt. Szép este volt. Sokat röhögtünk, nagyon jó fejek. Így első nap már van Lacinak lehetősége januárban ipari búvárként dolgozni valag pénzért. Persze nekünk olyat nem szabad :-)  

Most már tényleg megérkeztünk India!

Előző bejegyzés                                                                 Következő bejegyzés

Az utolsó nap igen hektikusan telt, valamikor hajnal 3 után ájultunk el úgy, hogy még nem voltunk teljesen készen. Nekem általában jól szokott menni a pakolás – listákat írok, melyek újra és újra felhasználhatók és kiegészítem mindig az aktuális utazás után azokkal a dolgokkal, amik hiányoztak. De most valahogy vért izzadtam a pakolással. Még sose mentem sehova egy évre, pláne nem egy teljesen más világba.

Reggel 5:20-kor keltem, fürödtem (valószínűleg utoljára kádban) és ezerrel próbáltam beszórni még azokat a dolgokat, amik eszembe jutottak. Nyomtattam pár igazolványképet, másolatot az útleveleinkről, vízumokról. Szükség lesz rájuk mindenféle ügyintézéshez. Időközben anyósomék is megérkeztek. Borzasztó kapkodás és anyázás kíséretében indultunk el negyed 7 helyett háromnegyed körül a reptérre. Finoman szólva nem úgy hagytuk ott a lakást, ahogy szerettem volna.

A búcsúztató bizottság természetesen előbb kiért Ferihegyre, mint mi, ezért útközben tudtuk meg az unokatesómtól, hogy a járatot későbbi időpontra tették... 8:40 helyett 10:00-re. Még jó, hogy a csatlakozással nem lesz így baj. Ferihegyen jól szétbúcsúzkodtuk magunkat. Jojó és Zoé tök édesek voltak. Lefóliáztattuk a bőröndöket... jobb a békesség. Becsekkoltunk (hogy kell ezt magyarul leírni?), kiderült még egy csomó dolgot berakhattunk volna, ugyanis a végén le sem mértem a csomagokat... tudtam, hogy nem több 20 kilónál. Amúgy vákuumzsák rulez! Kicsit még dumáltunk a családdal, aztán végső búcsút véve eltűntünk a Fémdetektoros kapuk árnyékában. 

Security check után a reptér új szárnyába érkeztünk. Nagyon szép lett. KFC & Burger Kinges reggelit fogyasztottunk reptéri árakhoz képest egész normális összegért. Ezután átmentünk a B terminálra, ahonnan a mi gépünk indult. Gyors mobilnet-lemondás következett... volna, ha nem tartana 1000 évig a telefonos ügyfélszolgálat marketingdumája, úgyhogy ezt a feladatot (is)  anyukámra bíztam.

Busszal vittek az aprócska brazil gyártmányú 50 személyes repülőgéphez. Így élőben még viccesebbek a méretei. Rögtön közölték, hogy az amúgy kabin bőrönd nem fog felférni, úgyhogy laptopot ki belőle és már vitték is a csomagtérbe. Belül, mint a BKV-n egyik oldal egyes ülés, másik oldal „közösülés”. A 166 centimmel simán lefejeltem az overhead compartmentet. Hát ez minden csak nem overhead. Én Jojóval ültem, apa meg 3 sorral mögöttünk... még felszállás előtt elaludt. Nekem nem volt ekkora szerencsém, nem nagyon hagytak. De némi színező és színes ceruza segítségével megváltást nyertem... filmszakadás következett... Kaptunk egy kb. 5 cm magasságú háromszög szendvicset enni: 3 szelet kenyér, 6 szelet sonka, 6 szelet sajt. Én teát kértem inni... igazi menzateát kaptam. Jojó kapott egy gyerekeknek szóló kis újságot és zsírkréta készletet. Az út vége kicsit döcögősre sikeredett. Laci szerint oktathattak, mert leszállásnál rosszul helyezkedett a pilóta a kifutóra, lefostam a bokámat, de túléltük.

A kijevi reptér nem valami szívderítő látvány. Sokan vannak, hangosak. A WC olyan, mint mondjuk egy Tescóban otthon. Ettünk helyi kolbászokat, ittunk egy sört a nagy ijedtségre. Találkoztunk egy kanadai magyar hölggyel, akitől megtudtuk, hogy Kanada nagyon bekeményített a bevándorlókkal. 15 év kanadai élet után börtönbe vitték és kitoloncolták, csak úgy. Bíztató. (Basszus megtámadott egy cserebogár, majdnem eldobtam a laptopot.) 

Egész gyorsan eltelt a várakozás Kijevben. Elkezdődött a beszállás. A kapunál rákérdeztünk, hogy nem lehetne-e, hogy mondjuk, családként kisgyerekkel egymás mellé üljünk. Kategorikus nem választ kaptunk... hát ez szép lesz. Újra buszozás a géphez. Hál’ istennek a stewardess már kicsit rugalmasabban állt a dologhoz, és mondta, hogy majd beszállás után cserélhetünk. Végül egy utastól tudtuk meg, hogy a gép hátuljában nincsenek sokan, oda kell menni. És tényleg. Így aztán összesen 8 széket foglaltunk el, hogy tudjunk aludni keresztben. Egész jó kis repzi volt. Mindenkinek saját monitorra az előtte lévő székben. Ez ugye azért jó, mert mindenki magának választhat filmet, zenét, videojátékot. Kár, hogy csak minden harmadik működött. Jojónak beraktam a Shrek 3-at. El is aludt rajta hamar. Thanks to the Turkish Airlines, a tavaly gyűjtött plédek nagyon jó szolgálatot tettek... ezek az ukránok ugyanis ilyesmit nem adtak. Nem baj, ahhoz képest, hogy mennyit fizettünk a repjegyért - sőt attól függetlenül is - maximálisan meg vagyunk elégedve. Az étel is finom volt, igaz minket nem kérdeztek, hogy mit kérünk, párolt zöldséget kaptunk, salátát és zsömlét. A jegyen megjelölt indulási és érkezési időkkel valami nem stimmelt, mert 6 és fél óra helyett 5 és fél volt csak az út. Aludni talán egy fél órát tudtam, mert 2 órával az érkezés előtt ki tudja miért felkapcsolták a villanyokat. Már itt kezdett elegünk lenni a repülésből és még hol volt a vége... Jojó is kicsit el volt szontyolodva, amitől persze én is kiborultam, hogy mibe rángattuk ezt a szerencsétlent. Szegénynek a füle is fájt a leszállásnál, hiába próbáltuk neki mondani, mit tegyen ellene. Lényeg a lényeg leszálltunk Delhiben.

A gépből „csövön” érkeztünk a terminálra. Gyönyörű a reptér... szebb, mint Bombay. Véget nem érő mozgójárdákon haladtunk az immigration és a csomagjaink felé. Előbbitől nagyon féltünk a vízum miatt, nehogy rögtön szállítsanak fel a következő budapesti járatra. Megkerestük a megfelelő All passports sort, majd a legszélső Special nemtudommármi sorba.... ja persze gyerekkel vagyunk. Fiatal srác volt az officer. Honnan jöttünk, kérdezte... Hungary... Mire közölte, hogy ő mennyire szereti Magyarországot... wow, általában nem nagyon, illetve inkább nagyon nem szokták tudni, hogy mi ez a Hungary dolog. A fehér fejünkre persze odagyűltek a többiek is. És jött a kérdés, hogy mit akarunk mi Indiában. Üzleti lehetőséget. Hál' Istennek nem nagyon feszegették a kérdést, inkább Magyarországról kérdeztek. Miről vagyunk híresek, milyen termékeink vannak? Hajnal kettőkor aztán marhára meg tudtuk válaszolni, hát miről... pálinkáról. Erre az egyik úr bedobta, hogy papíripar, meg biztonsági papír. Mivel Laci apukájának igen sok köze volt a témához (neki köszönhetjük az új bankjegyeket), ezért erről is ejtettünk néhány szót, majd elengedtek. Megúsztuk... de ilyen könnyen? Minek ijesztettek halálra a nagykövetségen??? Ez már lényegtelen. A csomagunk is sértetlenül megérkezett, úgyhogy irány a „friss levegő”. 

Nagyon kíváncsi voltam, hogy Jojó hogyan reagálja le a magas páratartalmat. Mintha az Aquaworldbe érkeztünk volna, amikor kinyílt a reptér ajtaja. Hát a gyereknek mindez fel sem tűnt... India, itt vagyunk.  

Előző bejegyzés                                                                 Következő bejegyzés