Gyakorlatilag hat hónap alatt még nem volt bátorságom egyedül sehova elmenni. De ma a fiúk felmentek kirándulni a hegyekbe, és hogy ne kelljen háromra visszajönniük a városba, hát "feláldoztam" magam és bebuszoztam Trivandrumba Jojóért az oviba. Na jó, azért nem volt ez olyan nagy áldozat, mert az mégsem működik hosszútávon, hogy az ember nem tud egyedül közlekedni.
 Társunk a visszaút során |
Dél körül ezért nekivágtam az útnak. Vittem egy kis üveg vizet, felvettem egy sötét napszemüveget, mert akkor legalább a szememet nem látják, továbbá a malayalam "HŐS VAGYOK" feliratú pólómat. Ezt szokták szeretni a helyiek :-)
A buszmegálló előtt mindig állnak riksások, akiket sikerült levakarnom magamról gyorsan. Dehogy akarok az oda-vissza útért 500 rúpiát fizetni (2200 Ft). Persze az első busz pont az orrom előtt ment el, de sebaj, gyorsan jött az újabb. Mivel az ordinary (nem légkondis) buszra nincs felírva angolul, hogy hova megy, ezért mindig segítséget kell kérni, hogy hova megy az aktuális busz. A fenti kép jobb oldalán látszik is a buszmegálló, ahol a bácsi ül.
Felszállás után a kalauznak kell kifizetni a viteldíjat, amely erre a 11,5 km-es útra 11 rúpia... 48 forint... nevetséges. Az általunk megszokott udvariassági szokások nem érvényesülnek a buszon. Nem adják át a helyet a férfiak a nőknek, az időseknek sem. Nincs ezzel baj, csak amikor mozog a busz :-) Mivel nagy és erős, ezért ő a főnök az utakon, így a kapaszkodás elengedhetetlen (illetve a kapaszkodó elengedhetetlen).
 Odafelé végig álltam, illetve próbáltam :-) |
A kalauz feladata továbbá a sofőr segítése hangjelzésekkel. A plafonon végig van vezetve egy madzag, amely a sofőrnél egy csengőben végződik. Ha túl közel kell menni valamihez az úton (mert néha agyatlanul türelmetlenek az autósok és a hátramenetet nem ismerik), akkor a kalauz folyamatosan csenget, ha lehet menni.
 Az ajtó. Akinek a háta látszik az meg a kalauz. |
Ha valaki le akar szállni, ezt a madzagot kell rángatni a megálló előtt. Az ajtók kilinccsel nyílnak és leszállás után jó erősen bevágják azt. Az ajtó csukódása után a sofőr csenget, így tudja a sofőr, hogy indulhat tovább. Az utóbbi 3 mozzanatból létrejött hangutánzó valamiből szoktunk viccet csinálni: ajtócsapódás - csingcsing - motorbőgés. Fel akartam venni ezt a hangot ma Lacinak a telefonommal, de már maga az alapzaj akkora, hogy sajnos a felvétel nem értelmezhető, hiszen a busznak nincsenek ablakai.
 A kalauz itt még talpon, később, ha többen vannak a számára fenntartott helyen ül. |
A kalauzt nem próbálják átverni. Még tavaly Chennaiban láttuk a buszon, hogy ha rengetegen vannak, akkor az emberek kézről kézre adják az új utasok pénzét, amíg az eléri a kalauzt, illetve vissza a jegyet az utasnak!!!! Azért ezt otthon el tudnátok képzelni?
Ahhoz képest meg sem bámultak annyira. Nem próbált simulni, fogdosni senki. Az említett az erősebb kutya b.szik elv miatt nagyjából ugyanannyi idő alatt érhettem be, mint kocsival. Volt még háromig időm nézelődni a városban.
Mielőtt nekivágtam az ovihoz vezető további 2,5 km-nek, vettem egy 55 rúpiás vaníliás shake-et, nyamiii. Kicsit azért tartottam ettől a gyalogúttól is, de a kutya hozzám sem szólt. Találtam a Google Mapsen egy rövid, nyugis utat, így 25 perc alatt ott is voltam az ovinál.
Kicsit féltem, hogy Jojó hogy viseli majd visszafelé a gyaloglást, ezért még reggel megkérdeztük a riksás barátunkat, hogy mennyibe kerül az a kis út, ha riksázásra kényszerülnénk, nehogy átverjenek. Ehhez képest a gyerek közölte, hogy mennyire élvezi a sétát és máskor is jöjjünk majd így haza.
 Utazunk |
Visszafelé talán egy kicsit többet gyalogoltunk, hogy a végállomástól induljunk, hogy tuti legyen helyünk. Bár szerintem, ha gyerekkel van az ember, akkor átadják a helyet. Megint kifizettük a hatalmas összeget a kalauz bácsinak. Nekem 11 Jojónak 6 rúpia.
 Helyben nyomtatott buszjegyek |
Útközben egy néni kedvesen megkért, hogy vegyem az ölembe a gyereket, hogy le tudjon ülni. Voltam akkora paraszt, hogy azt mondtam neki, hogy kérjen meg egy pasit, hogy álljon fel, hiszen így is szakad a víz rólunk, nem hogy gyerekkel, iskolatáskával, és a saját szatyrommal az ölemben... Nem sértődött meg, de nem is mert mást megkérni, csak megvárta, amíg valaki leszállt és lett helye. Mondjuk addig meg rajtam feküdt gyakorlatilag, mert az intim szféra nem létezik Indiában.
Szerencsésen megérkeztünk, leszálltunk a buszról. A sarkon a riksások megint bepróbálkoztak, de mi hajthatatlanok voltunk. Séta közben levettük a papucsunkat is, mert már nagyon kényelmetlen volt az egész napos mászkálás után.
 Papuccsal kezünkben mezitláb rohantunk a lejtőn hazafelé. |
Mindketten nagyon jól éreztük magunkat és biztos máskor is csinálunk ilyet, csak kényelmesebb cipő kell hozzá. Úgy érzem, hogy ma igazán rászolgáltam a Hős vagyok pólóm hordására :-) és altatóra sem lesz szükségünk.
Szép napot nektek!
