21 óra dohai várakozás után végre látszani kezdett a fény az alagút végén. Megindultunk a 22-es kapu irányába.
 Indulás tovább... |
Előtte azért gyorsan begyűjtöttük az utolsó sült krumplinkat, hogy Jojó, ha magához tér legyen mit falatoznia. Felpakoltuk két kis kocsira a töménytelen mennyiségű poggyászt és a gyermeket és nekiindultunk az utolsó métereknek Dohában.
 Aki halálra játsza magát napközben... |
Jojó időközben felébredt a kocsin és fekve falatozott.
A kapuhoz közeledvén egyre közelebb kerülünk Indiához. Egyszerre két egymással szemben lévő kapunál volt beszállás, mindkét gép Indiába tart. Máris előkerül a sorban állási probléma. Valahogy olyan szövevényesen bírták kialakítani a drágáim a két sort, hogy alig lehetett megtalálni a miénk végét. Természetesen miután beálltunk a sorba és Laci otthagyott egy pillanatra a két kocsival, rögtön beelőztek, hiszen testemmel nem érintettem az előttem álló testét... ergo én nem is állok sorban. Megnyugtató volt a tudat, hogy úgysem érnek előbb Trivandrumba, mint mi.
A kapunál a qataros fiatalember mindenkitől elkunyizta a felesleges kézipoggyászokat mondván, hogy tele van a gép és nincs sok hely. Való igaz, hogy az ázsiai járatokon valamivel sűrűbben vannak a széksorok, mert az emberek is kisebbek. Odaadtunk hát mi is kettő bőröndöt és egyben gyarapítottuk a poggyászainkon megjelenő furcsa cimkék számát: GATE BAG.
 Gate bag |
A géphez vezető buszozás ezúttal 1-2 percre redukálódott. Jobb is, hiszen Jojót így is agyon-vissza taszigálták az emberek. Aztán felszálltunk a gépre, ahol kislányomnak rögtön meg kellett látogatnia a mellékhelységet... mikor, ha nem most. Én kint megvártam és addig az utazóközönség felével léphettem testi kontaktusba... meg kell ezt szokni újra.
Jelentem az egyetlen pozitív élmény a Doha-Trivandrum vonalon az volt számomra, hogy a múltban tett megjegyzésemmel ellentétben azonnal kaptunk belépőkártyát (Arrival card) és nem a végelgyengülés előtt eggyel.
 Redundáns adatbázis képzés |
Felszállás után nem sokkal hozták a vacsorát, de annyit ettünk a reptéren, hogy alig bírtam pár falatot betömni az amúgy nagyon finom ételből. Ráadásul Jojóét is nekünk kellett megenni, mert ez itt már nagyon indiai volt a koszt (meg szerintem a sült krumpli után nem volt éhes ő sem). Kértünk itt is egy kis bort és úgy terveztem, hogy kaja után végigalszom a fennmaradó 3,5-4 órát.
 A krumplisalátánk kísértetiesen hasonlított a tegnapira, azzal a különbséggel, hogy a kapor helyett koriander volt rajta. |
Na persze... Az előttünk ülő család gyermeke viszont úgy gondolta, hogy megtorpedózza terveimet és végigüvöltötte az utat. Ráadásul nem azért, mert valami konkrét baja volt, hanem simán hisztizett. A végére már én is sírni tudtam volna annyira idegesített és fáradt is voltam. Jojóval nekünk ilyen problémánk sosem volt, úgyhogy nagyon nehezen tolerálom az ilyesmit.
A légiutas-kísérőkön is látszott, hogy nehezen viselik az indiai csapatot. Én nem is nagyon engednék ilyen járatra más nemzetiségű alkalmazottat, mint az utasok. Főleg, mert elég hülyén néz ki, amikor látod a csajokon, hogy majdnem elsírják magukat és puffognak.
Szegény Laci nem a gyerek miatt utazott kényelmetlenül, hanem mert először is a vacsoránál kapott rasgullájába (cukorszirupban úszó golyó) tört bele a műanyag villa. Ezáltal szállt a cukorszirup mindenfelé. Majd a pici üveg bort, amit kértem Laci félig nyitott asztalára tettem, és egy idő után az előtte ülő utas úgy gondolta, hogy hátradönti az ülését... a vajszínű pólójára ömlött a vörösbor.
Hármunk közül Jojó bírta ezt az utat a legjobban. Bollywoodi slágereket hallgatva édesdeden aludta végig az egészet. Úgy tűnik, a fülével sem küszködik már annyit, mint régebben.
 A hangulatomhoz passzoló filmet választottam... |
Egy megváltás volt, amikor már közeledtünk a leszálláshoz. Már tudjuk, hogy előtte még valahol pont fölöttünk fordul két balost a gép és már lent is voltunk. Elég zajos volt a földetérés, Laci azt mondta, hogy nagyon nagy volt a sebességünk, úgyhogy majd szétesett a gép mire megálltunk. Már meg sem próbáltunk előbb felállni, mielőtt a többiek kituszmákolták magukat a gépből. A buszozás kiesett az agyamból... nem emlékszem már csak arra, amikor a terminálon vagyunk és sorban állunk a bevándorlásiaknál. (Közben rájöttem, hogy azért nem emlékszem buszozásra, mert csövön jöttünk ki :-). A "fogadóbizottságban" volt egy úr, akivel már többször találkoztam a reptéren és mindig megörül nekem.)
Ahhoz képest, hogy tavaly Delhiben mennyit kérdezősködtek, most valahogy úgy engedtek be az országba, mintha simán turista vízummal jöttünk volna. Egy büdös szót nem szólt hozzánk a bácsi a pultban.
A csomagbegyűjtés is sajátságosan történik Indiában. A kocsikkal úgy körbeállják a futószalagot, hogy ha még esetleg annyi helyed van is, hogy levedd a csomagodat, arra már biztos nem lesz lehetőséged, hogy csak úgy simán kisétálj a tömegből. Kicsit olyan, mint amikor a vasúti sorompónál az autók mindkét irányban az út teljes szélességében felsorakoznak, mikor leeresztik azt. Aztán, amikor elhaladt a vonat és lehetne továbbhaladni, vakarjuk a fejünket, hogy akkor most az megy tovább, aki erősebb.
Végre megjött minden csomag, amiket fel is pakoltunk 2 kocsira, és mivel kicsi a rakás Jojó is ráfeküdt megint. A duty freenél még elgondolkodtunk, hogy vegyünk-e valami nyugati szeszt, mert nem nagyon lehet kapni a városban, de hagytuk inkább. Majd ha jönnek megint látogatók :-). Ezt az ostoba döntést azóta már többször megbántuk :-).
 Gyönyörűen néztünk ki... |
A vámosok elvették a belépőpapír letépett kis darabját, amelyen nyilatkoztunk, hogy nem hozunk be Indiába húst, magokat... áááá dehogy hoztunk :-) Szerencsére egyrészt nem kérdeznek, nem izgatja őket annyira a dolog, másrészt inkább jót mosolygott mindenki a bőröndökön kiterülő Jojón.
Mivel Laci telefonjából eltűntek a számai, ezért Santosht nem tudtuk kihívni magunk elé, úgyhogy prepaid taxival jöttünk haza a reptérről. Útközben a főúton a taxis elnézést kért, hogy neki meg kell állnia fotózni, mert ilyet még nem látott... a főúton gyerekek görkoriztak rendesen bukósisakban, motoros kísérettel... reggel 5-kor???? Isten hozott újra a szürreális Indiában :-)
 Csak egy ilyen béna képet tudtam készíteni a görkorisokról. |
Nagyon otthonos érzés volt végigjönni az ismert úton hazáig. Nem gondoltam volna, hogy 2 hónap Magyarország (alias luxus és kényelem) után ilyen egyszerű lesz visszajönni.
Lakáskulcsunk nem volt, de tudtuk, hogy Zita és Árpi melyik szomszédnak adták azt. Ahogy megérkeztünk a ház elé és elkezdtünk kipakolni, már kapcsolódott is fel a lámpa a szomszédban és jöttek a kulccsal... hát igen, itt nem okoz gondot a hajnal 5, fél 6-os kelés. Mondták, hogy már 2 napja vártak minket. Na ja, én csak azt mondtam nekik, hogy 29-én indulunk, azt nem mondtam talán, hogy 31-én érkezünk meg.
Zita és Árpi gyönyörű rendben hagyták itt a lakást, amiért nagyon hálásak vagyunk. Csak a landlord vagy a helyi ELMŰ húzta keresztbe a számításainkat, ugyanis a hűtő végül idő hiányában nem lett kiürítve, így inkább bekapcsolva hagytuk. A landlord meg valószínűleg áramtalanított, vagy valami iszonyat nagy áramszünet volt, mert hát (csak erős idegzetűeknek...) a mélyhűtőből apró kis kukacok másztak ki, persze azóta már visszafagytak... hú az a szag, ami volt a hűtőben és környékén. Napokon keresztül sikáltuk mindenféle szerekkel.
Ezzel a szép kukacos sztorival búcsúzom ma tőletek. Legközelebb már végre újra valami indiai sztorival jelentkezünk.
Legyetek jók!
Előző bejegyzés Következő bejegyzés
Apa, megtarthatooom?
Vendégszeretet
Autopilot
Van amikor a méret a lényeg...
Megjaví Tom és Bármi Áron
Drótszerzés
Pepsi érzés
Vár rám néhány közösen eltöltött nap Mahindra bátyóval
Küldjetek kárpit patentokat!
