Ott fejeztem be legutóbb, hogy 9 perccel a Doha-Budapest járat indulása előtt lépdeltünk lefelé a repülőből Dohában. Már ott próbáltam érdeklődni a földi személyzettől, hogy most ilyenkor mi van. Persze nem mondtak semmi érdemlegeset... szálljunk fel a buszra, aztán majd megtudjuk.

Short transferből rapid transfer lett.

Felszálltunk. Látszott többeken, hogy hasonló cipőben járnak, mint mi. Azért az megnyugtató volt, hogy ott a beszállókártyánk a kezünkben.
 

Fogalmunk nem volt, hogy mekkora ez a nyomorult dohai reptér... hát marha nagy. Ráadásul az utasok színkódolva vannak aszerint, hogy Doha-e a végcél, vagy transzferálni kell-e őket. Eszerint a géptől a terminálra tartó busznak is több megállója van.

Ezen a kis borítékon, amibe a beszállókártyát és a poggyászmatricát teszik látszik a mi sárga-narancssárga színkódunk.

Mikor végre leszállhattunk, láttuk, hogy többen listákkal várják a továbbutazó utasokat, hogy azokat gyorsan a megfelelő kapuhoz irányítsák. Na nehogy azt higgyétek, hogy minket várt volna valaki. Nem. Beérkeztünk a terminálra, ahol kígyózó sor az újabb security check-hez. Ennek mégis mi értelme van? Most szálltam le egy gépről, ahová jóformán tüdőszűrés után engedtek felülni. Netán attól félnek, hogy a repülőből kirágott fém alkatrészekből vállról indítható rakétát eszkábáltam az út során?
 

Jó, elfogadjuk, minket is védenek ezzel, de miért kell könyörögni azért, hogy elsőbbséget élvezhessek a saját járatuk késése miatt? Nagy nehezen kihisztiztem, hogy előrevegyenek, majd Jojót és Lacit hátrahagyva Carl Lewis-t meghazudtoló világrekordot futottam. Persze nem 100 méter volt, baromi messze volt a kapunk.
 

Doha-Budapest... vagy mégsem
 

Megérkeztem, jó búvárhoz méltóan rendeztem légzésemet (nyilván a tüdőmet kiköptem), majd átadtam a beszállókártyáinkat. Örömmel konstatáltam, hogy még ki van írva Budapest és ott a személyzet meg minden.
 

Kérdezte a hölgy, hogy Delhiből jöttünk. Mondtam igen... ez mindent elmond az állapotomról... nem, nem Delhiből jöttünk, de nekem már ez fel sem tűnt. Közben megnyugtattak, hogy most már nem kell aggódni, megvártak minket. Tyű, ez meleg volt, de megvan. Addigra már Laciék is feltűntek a folyosó végén.
 

Majd a néni arcán baljós homlokráncokat véltem felfedezni és már ki is bukott belőle, hogy ajjaj, hát nem vagyunk benne a rendszerben. Azt az utasítást kaptuk, hogy menjünk a világ végén található transzfer pulthoz, és ott kapunk másik beszállókártyát.

A futásom a bal oldali pöttytől a jobb oldaliig, majd a középsőig tartott.

Kicsit kezdte elönteni az agyamat a szar, de még mindig nem tűnt esélytelennek ez a dolog, egészen addig, míg újabb rohanás után a transzferpult szintén kígyózó sorának végén egy hölgy kezébe nyomtam a papírjainkat, aki közölte, hogy lekéstük a gépet... már melyikre tetszik gondolni - kérdeztem - arra, amelyik még itt áll? Arra, álljunk be a sorba, aztán majd kiderül, hogy mi lesz. Király!
 

Na, ez a sor csupa ilyen szerencsétlennel, mint mi volt tele, úgyhogy nem nagyon akart haladni. Közben elkaptam egy másik urat, akit rögtön velem együtt egy másik Budapestre tartó család is ostromolt. Nekik egyértelműen a másnapi járatra volt esélyük csak, viszont rólunk már tudott a férfi és közölte, hogy irány Frankfurt. Itt szeretnék visszacsatolni a minek is fóliáztassuk a bőröndöt kérdésre...
 

Elvette az iratainkat, majd visszatért egy nyomtatvánnyal, amit ilyen esetben repülőjegyként kap a kedves vörös fejű utas. Gyorsan felhívtam apukámat, hogy ne nagyon siessenek elénk, mert nem jövünk a megbeszélt időpontban. Mivel a nyomtatványon nem voltak időpontok, csak járatszám, 1340, csak azt tudtam bemondani, amit apukám úgy értelmezett, hogy 13:40-kor érkezünk majd Budapestre, de ezt már nem tudtuk korrigálni... mint később megtudtuk ezzel néhány barátunkat jól megszívattunk. Szegény apukám meg hiába próbált mindenféle fórumon (SMS, e-mail, Facebook) elérni, már nem tudott, mert minket azonnal felültettek a Doha-Frankfurt járatra.

Az ad hoc repülőjegyünk, melyből csak az derül ki, hogy Frankfurt, de hogy mikor???

Doha-Frankfurt
 

Köszönhetően itt is az utolsó utáni beszállásnak, megint nem ültünk egymás mellett. De mindez eltörpül a mellett, hogy az első izgalmak után lepergett előttem a veszteség, nevezetesen, hogy a remek 1 átszállás helyett most 2-szer fogunk átszállni. Ezen azért rugózom annyit, mert Jojónak egyenlítési problémái vannak és szerencsétlennek fáj a füle leszállásnál. Ezen felül a csodás 10 és fél órás utazás helyett ekkor még azt sem tudtuk, hogy mikor jutunk haza. A lefóliázatlan bőröndök átfutnak Frankfurton. Mérges voltam, hogy 110.000 Ft-tal többet fizettünk a Qatar jegyért, ahelyett, hogy jöttünk volna megint Aerosvittel.
 

Enyhítette a fájdalmunkat az európai járatnak megfelelő étel. A President sajtkrémtől összepisiltük magunkat a gyönyörtől :-) Jojó epres palacsintát evett. Hú, nagyon finom volt. Az ebédhez rendeltünk egy kis bort is stresszoldónak (mármint Laci mag én). Jojó megint megnézett vagy 4 egészestés rajzfilmet.

A President Rondelé és a bor feledtette némiképp a fájdalmakat :-)

Jojó is jól érezte magát epres palacsintájának társaságában.

Még a zene is jó :-)

Persze újra nehéz pillanatokat éltem át, amikor a térképen láthattuk, ahogy elhaladunk Budapest fölött. Nem adna valaki egy ejtőernyőt? Már itt sem vagyunk. De nem adtak. Ja és majdnem elfelejtettem, ez a gép is 45 perces késéssel indult, és nem tudtuk, hogy az a bizonyos 1340-es gép mikor tervezi elhagyni Frankfurtot.

Adjanak egy ejtőernyőőőőőt!!!

Eközben Ferihegyen a szomorú barátok... A Tim nem is szomorú :-)

Ezen a 6 és fél órán is túljutottunk valahogy, leszálltunk Frankfurtban. Mondta a kapitány, hogy 8 fok van kint... ejj. Hamar megtudtuk merre tovább... Lufthansa Service Center. Ugye Frankfurt sem kicsi... de meglett a pult. Rögtön adták is az újabb beszállókártyát, és kiderült, hogy a gép 2 óra múlva 17:00-kor indul. Legalább ezt nem késtük le.

Lufthansa Service Center

A néni gyorsan intézett nekünk új beszállókártyákat

Útlevél ellenőrzés után, Jojó jelenlétének hála nem kellett végigvárni az újabb security check-hez tartó sort, ezzel vagy egy fél órát megspórolva. Kis családi kapun mehettünk be a külön helységbe, ahol nagyon édesek voltak, tényleg, le a kalappal.
 

Megkerestük a kapunkat. Érdekes volt magyar szót hallani úgy, hogy nem ismerem az illetőt :-). Na itt már nem voltunk valami frissek. Jojó el is ájult s széken, a nyála is csorgott. Bár egy ideje nem nagyon dohányoztunk, de itt azért ránk fért. Felváltva mentünk a dohányzó cellába. Vettem egy kávét is 3,5 euróért... helyben vagyunk. Majd váltott Laci, de közben megkezdődött a beszállás.

Jojó úgy gondolta, hogy akkor szerencsétlenkedjünk mi tovább egyedül, ő kiszáll :-)

Próbáltam Jojót valahogy összenyalábolni. Akinek van gyermeke, az tudja, hogy ha alszanak, sokkal nehezebbek lesznek, igaz? (Mivel ugye, nem kapaszkodik magától és csak nyeklik-nyaklik). Ezen kívül próbáltam húzni a két gurulós kézipoggyászt, a többit meg magamra aggattam. Azon röhögtem, hogy milyen szerencsétlenül nézhetek ki kívülről. Megjött Laci, átadtuk a speckó jegyünket és próbáltuk valahogy feltuszmákolni magunkat a buszra. Egy lépcsőre leültettem Jojót és melléültem, úgy tartottam. Egy bácsi kérdezte tőlem, hogy mikor ér oda a gép Budapestre :-) Én már annak örültem, hogy azt megtudtuk, hogy mikor indul. Szóval ő is úgy járt, mint mi.
 

Frankfurt-Budapest
 

Jojó a repülőre vezető lépcsőn már hál' Istennek felébredt, talán a 8 fok is segített ebben, mert már nem bírtam cibálni tovább. Azt a másfél órát meg már ébren töltöttük és izgultunk, hogy mindjárt otthon lehetünk.

Na ezért a kis - nem túlzok - 5 centis virsliért és a köretként felszolgált krumplisaláta és krumplipüré keverékért és a kis crostiniért már megérte.

Paradicsomlevet sem ittam 10 hónapig... sóval, borssal, ahogy kell.

Budapest felett próbáltuk beazonosítani a látottakat. Leszálltunk végre. Azt hittük itt a vége, már nem történhet semmi.

Ott a Margitsziget!!!

Na nem úgy van az... Utastársainkkal együtt vártuk a csomagjainkat. A két bőrönd meg is jött. Mondanom sem kell, hogy a szép új, piros bőröndünk már nem olyan szép, új és piros... mindegy, erre van. Aztán egyszer csak elfogytak a csomagok a szalagról. Persze, mert a hátizsák úgy döntött, hogy csap egy görbe estet Dohában. Ezen már csak röhögtünk... kínunkban... de legalább látták, hogy ott van. Papírmunka, futárszolgálat... majd holnap hozzák. Na, tünés innen.
 

És akkor kiléptünk az ajtón. Kerestük a szüleinket... de mi ez a sok ismerős arc? Kisebb fogadóbizottság várt ám minket a szüleinken túl. Drága barátaink megleptek bennünket :-) Azt hiszem mi is őket, hiszen volt, aki 3-szor ment ki aznap Ferihegyre... egyszer azt eredeti 12:15-re, egyszer 13:40-re (bocsi), és egyszer 18:30-ra. Mi meg olyan 7-re jöttünk ki az említett bonyodalmak miatt. A parkoló társaság volt a nap nyertese, az tuti. Még egyszer köszi mindannyiatoknak! Rettenetesen jól esett. Kaptunk egy csomó virágot, csokit, meg mini szalámit is hmmm :-) Szóval a vége nagyon szépen és boldogságosan sikerült.

Boldog pillanatok

A Qatarral már elkezdtem levelezni, hogy hogyan kívánnak kárpótolni bennünket. Persze nem sietik el a választ. Számíthattok egy posztról majd tőlem az utast ilyen esetben megillető ellátásokról és kártérítésről, de addig is, aki utazni készül nézzen utána ezen jogainak, mert persze ők nem szóltak nekünk, hogy például ilyenkor egy ingyen telefonbeszélgetés jár fejenként és így tovább.
 

De nem baj, túl vagyunk rajta, itthon vagyunk... de még vissza is kell menni :-)
 

Másnap az elkallódott csomag is megérkezett.

Látszólag sértetlen a késve érkezett kis hátizsákunk

Előző bejegyzés                                                                 Következő bejegyzés

Április 1-én hazajöttünk majdnem két hónapra. Bolondok napjához híven gyönyörűre sikeredett a sztori...

Utazunk

Készülődés
 

Kezdjük ott, hogy az utóbbi időben nem unatkoztunk, ahogy azt a Facebook oldalunkon láthattátok. Volt 2 alkalommal magyar vendégünk is, illetve mi is vendégeskedtünk Chennaiban egy magyar fiúnál... Majd ezekről a történetekről is beszámolok idővel, mert megint sok érdekes élménnyel, sztorival lettünk gazdagabbak.
 

Szóval nem unatkoztunk és akármennyire is vártam már, hogy hazajöhessek egy kicsit, valahogy eszem ágában nem volt elkezdeni készülődni, pakolni, szervezkedni. Pedig 10 hónap után azért volt, illetve lett volna mit átgondolni: mi maradjon, mi jöjjön haza...
 

Kezdjük valahol március 30-án pénteken, amikor átjött néhány barátunk elbúcsúztatni bennünket. Némi alkohol kíséretében hajnalig tartott a házidizsi. Mondanom sem kell, hogy a másnapot kellően megalapozta mindez.
 

31-én szombaton Lacinak még nagyon el kellett mennie wakeboardozni reggel (csak ő tudja lehúzni a hajót a tengerre). Mire ő hazaért, szinte indulhattunk is a mikor máskor megrendezett ovis évzáróra, ami egy laza 4 órás műsor volt (16:00-tól), majd vacsora követte... erről is majd részletesen írok.
 

A műsor közben jutott eszünkbe, hogy basszus az indiai jogosítványainkat is át kell még vennünk, meg kéne egy bőröndöt vennünk, hogy minden beférjen, amit haza akarunk hozni, hiszen kifele 1 bőrönddel és 2 hátizsákkal mentünk. Meg alapvetően nem ártana elkezdeni összepakolni sem...
 

Laci ezért otthagyta az évzárót egy kis időre, hogy elmenjen a jogsikért, majd az egész végén elrongyoltunk a Big Bazaar-ba, ami egy bevásárlóközpontocska és beszereztünk egy szép piros bőröndöt. Ja azt nem említettem még, hogy a világutazó bringás nászutas pár hál' Istennek még mindig velünk volt, és támogatott bennünket mindenféle szinten.
 

Például amíg én Zitával bőröndre vadásztam és Laci is elszaladt még valamit megnézni, Jojó és Árpi a kocsiban maradtak, ami kicsit tilosban akadályozta éppen a forgalmat. Mikor Laci visszaért a rendőrbácsi felvilágosította, hogy ez így nem annyira jó. Árpi meg mesélte Lacinak, hogy a rendőr miután nem volt ott a sofőr beszállt hozzájuk és arrébbállt az autóval, hogy az ne akadályozza a forgalmat tovább. Büntetésről szó sem esett.
 

Miután úgy éreztük, hogy amit eddig nem sikerült elintézni, azt már nem is fog sikerülni, elhagytuk Trivandrum városát és hazafelé vettük az irányt.
 

Otthon, mint az őrült pakolni kezdtem. Laci még az autókat és motorokat rendezgette. Idővel rá kellett jöjjek, hogy a vákuumzsák porszívó nélkül kevésbé hatékony, de azért megpróbáltuk kipasszírozni a levegőt, amennyire csak lehetett. Én relatíve sok ruhát elhoztam, Laci kb 2 pólót, meg alsónadrágot... ja meg azt a valag zoknit, amit kihozott magával, de egyszer sem vette fel. Jojóval nem olyan könnyű a helyzet, mert ami itthon maradt, azt nagyrészt kinőtte, úgyhogy neki is hoztunk több ruhát haza.

Hajnal 2-kor valahogy így álltunk

Egy egész bőröndöt megtöltöttünk mindenféle szuvenírekkel, de még így is olyan kevésnek tűnik, amit hoztunk másoknak. Leginkább szüleinknek hoztunk "nagyobb" mennyiséget például ayurvédikus szerekből, hátha nekik is bejön.
 

A gép reggel 5-kor indult, úgyhogy szegény Santosht, aki kivitt minket már 2-re odarendeltük, persze nem indultunk el időben... Alapból templomfesztivál volt megint, amin Santosh tevékenyen részt vesz mindig és még beteg is volt szerencsétlen...
 

Valahogy nagy nehezen csak befejeztük a pakolást. Elbúcsúztunk Zitától és Árpitól, akik még pár napot ott töltöttek nálunk az eljövetelünk után. Cserébe viszont elvégezték a piszkos munkát helyettünk, amit ezúton is nagyon-nagyon köszönünk! 3:19-kor indultunk el...

Búcsú Zitától és Árpitól

Trivandrum-Doha
 

3:40 körül értünk ki a reptérre... international flight... 3 órával előtte kint kell lenni. Mindegy, ebből nem volt gond, viszont ahogy megérkeztünk az egyetlen dolog, amit napokkal előtte összeraktam, a repjegy, útlevél, kitöltött kilépőpapír csomag hirtelen nem volt meg... de csak az ijedtség volt nagy, mert ennyire azért mégsem voltunk szerencsétlenek. Megtaláltuk valamelyik kézipoggyászban hamar. Az szép lett volna, ha otthon hagyjuk.... De nem, itt még nem fenyegetett komolyabban a repülőgép lekésésének veszélye... de ami késik ugye...
 

Meglepődve tapasztaltuk, hogy végre működik a fóliázógép, amelyet 100 rúpiáért (450 Ft) lehet igénybe venni, de voltam akkora hülye, hogy azt mondtam, hogy minek, hát csak Dohán megy keresztül a csomag, ott meg nem fogják bántani... ki tudta akkor még, hogy mi vár ránk. Szóval kihagytuk a fóliát.
 

Check in előtt a feladott bőröndöket át kell világíttatni, ami után kapnak a bőröndök, illetve azok zárai egy virító biztonsági matricát. Ha felbontják, az látszik. Ezután járultunk a check in pulthoz. Kicsit izgultunk, mert 10 hónapja nincs mérleg a háztarásunkban, úgyhogy nem tudtuk biztosan, hogy beleférünk-e a fejenként 23 kilóba.

69 a megengedett, de ezután még belegyömöszöltünk azért némi cuccot a kézipoggyászból... úgy is belefért a 69-be.

Ezt sikerült abszolválni, de az új 7 kilós kézipoggyász korlátozást nem annyira, mivel tele voltunk hivatalos papírokkal például, ami alapból jó nehéz. Na akkor rikító biztonsági matrica feltép, hivatalos papírok gondolkodás nélküli átpakolása a feladandó bőröndbe megtörtént. Újra átvilágítás, új matrica... Ez is megvolt.
 

Megkaptuk a beszállókártyákat a Trivandum-Doha és a Doha-Budapest járatra is. Még jó, hogy Laci tüzetesebben megvizsgálta őket, mert egyikünkét elcserélték valaki máséval :-)
 

Ezután jött az immigration pult (ez a Bevándorlási Hivatal pultja). Mivel ekkorra már a boarding (beszállás) szócska villogott a dohai járat mellett a kijelzőkön, ezért rutinosan a Business Class és egyéb kivételezettek sorába álltunk be.
 

Mivel a vízumhosszabbításunk 5 hónap alatt nem érkezett meg, ezért átmenetileg könnyes búcsút vettünk a tartózkodási engedélyünktől, de a "hivatal"-ban a bácsik szeretettel várják Lacit majd a visszaérkezésünkkor egy újabb menetre.
 

Ezután jön a security check, ahol már úgy rángattak végig bennünket, mert a gép már lassan indult volna. Persze a kézipoggyászunkban azért át kellett nézniük a gyanús kábelközegeket, melyek a kültéri háttértárainkhoz tartoztak. Amíg ezt boncolgattuk Jojó valahogy máris a pult mögött termett és vizsgálgatta a személyzettel a többiek csomagjait a röntgengépnél.
 

Abbéli reményeink, hogy majd egy kávét azért iszunk még a tranzitban, és megnézegetjük a duty free kínálatot szertefoszlottak, hiszen tereltek azonnal a gépbe. Mivel a on-line check in lehetőséget nem vettük igénybe, ezért nem kaptunk egymás mellett helyet, de végül elintézték, hogy Jojó mellettem ült, Lacitól meg csak a folyosó választott el bennünket. Szegény itt szembesült, hogy drága repjegy ide-oda a Qatar egy ázsiai légitársaság... a méretek is ehhez igazodnak, azaz a lába remekül ékelődött az előtte ülő széké és a sajátja közé.

Szegény épp végigért, de a finom reggeli kárpótolta.

Az ukrán Aerosvit amellett, hogy lényegesen olcsóbb nagyobb helyet kínál az utasoknak, nem beszélve arról, hogy nincs (legalábbis amikor mi mentünk nem volt) tele. De az, hogy a Qatarral csak egyszer kell átszállni Dohában szemben az olcsóbb megoldás 3 átszállásával szinte mindent megér... gondoltuk.
 

A Qatar járatain is minden utasnak van saját interaktív szórakoztatócentruma, ami az előtte ülő utas háttámlájába integrált képernyőben testesül meg. Ezen keresztül választhatunk magunknak filmet, zenét, játékot. Nagyban megkönnyíti a gyerekkel való utazást ez a rendszer. Főleg, hogy Jojó kedvenc bollywoodi filmje a Ra.One is elérhető volt... kétszer nézte meg csak Doháig :-). A mellette ülő indiai férfival pedig néha megbeszélték a részeteket.

A Ra.One mindent visz mostanában :-)

Én alapból kedvelem a repülős ételeket. A Qatarnál is jó volt az ellátás. Én indiai típusú reggelit választottam. Először megpróbáltam késsel villával elfogyasztani, de aztán rájöttem, hogy ez egy hülyeség... indiait nem lehet késsel villával enni, úgyhogy folytattam kézzel. Fini volt, de az étkezés fénypontja a kis zsömle volt számomra... igazi zsömle :-) véééégre. Ja és itt még járt a mangólé az ételhez.

Mekka

Mivel az utasok egy része muszlim, ezért folyamatosan tájékoztatnak bennünket képekben Mekka hollétéről (irány és távolság), ha éppen eljönne az idő. akkor tudja az ember, hogy merre is forduljon.

Dosa és sambar a fő attrakció, pici raita szerű szósz, gyümölcsök curddel, fincsi zsemle hozzá vaj és lekvár, egy muffin és mangólé.

Jojó omlettet kért. Az is jól nézett ki, és a körítés ugyanaz volt, mint az én tálcámon.

Igazából nem nagyon figyeltük, hogy mennyivel később indult a gép, de Dohához közeledvén egyre aggasztóbbá váltak az adatok a real time térképeken, ugyanis a Doha-Budapest járat 7:40-kor indult, a térkép szerint pedig, amikor elkezdtem figyelni 7:20-ra érkeztünk volna. Ez az adat az idő múlásával csak rosszabb lett. Végül 7:26-kor értünk földet és a gépet 9 perccel a budapesti gép indulása előtt hagytuk el.

Short transfer mi? Hát ez valóban egy short transfer lesz...

Hogy mi történt ezután? Azt egy következő posztból tudhatjátok meg.
 

Előző bejegyzés                                                                 Következő bejegyzés

Éppen a Trivandrumot és Chennait összekötő Ananthapuri Expresszen ülünk, pontosabban fekszünk. Mindenki alszik, nekem nem megy, úgyhogy a sok szervezkedés miatt kissé hanyagolt blog most kap egy kis törődést.
 

Március 3-án szombaton tartották Jojó ovijában az év utolsó szülőijét. A menetrend ugyanaz volt, mint az első és második alkalommal. Bizonyítványosztás, szülői, a gyerekek műsora.

A 2011-2012-es év mangó csoportja

Fogadóóra

Jojó megmutatta nekünk az osztálytermet... videó később.

Pontgyűjtő. Jellemző, hogy pirosból és feketéből is az elsők között van Jojó.

Ezúttal sikerült jóval a megadott idő előtt megérkeznünk az ovihoz, úgyhogy a műsor előtt mehettünk is a tanár nénihez beszélgetni. Gyorsan átnéztük Jojó bizijét (majd alább kivesézzük), majd megvitattuk az egyetlen gyenge pontot, amely a "dining ettiquettes", azaz az étkezési szabályok betartása. Ez a téma már a múltban is felmerült, és még most is kissé megmosolyogtat... dining ettiquettes Indiában, ahol kézzel esznek, csámcsognak, böfögnek... jó, jó, ez az ő etikettjük, mi meg vendégek vagyunk náluk.
 

Igazából nem is az a bajuk, hogy csúnyán eszik (nem, ez inkább a mi bajunk), hanem, hogy szórakozt...
 

Little interruption: Megállt egy rendőr, vagy katona mellettem, és szerintem azt akarta, hogy kapcsoljam ki a laptopot, mert mindenki alszik a vonaton, és tök sötét van. Esküszöm nem értettem, hogy mit mond, úgyhogy feladta, írhatok tovább :-)
 

...szóval, szórakoztatja a többieket. Ezért, ha ő készen van, külön szokták ültetni. Ugyanez igaz az órákon is. Kissé túlbuzgó a kisasszony... mondjuk azért hajlamosak elfelejtkezni arról, hogy 1 évvel idősebb a többieknél, és nyilván halálra unja magát néha emiatt.
 

Újabb érthetetlen furcsaság,.. már a banánt is felvágva kell vinni... össze ne turmixoljam... esetleg egy cumisüvegbe beletöltsem? Jaaaaj, ki tudnak akasztani ezekkel a dolgokkal.

Bizonyítvány
 

A bizi felépítése ugyanolyan, mint az elmúlt 3 alkalommal volt. Elsőként a tantárgyakban való megfelelést értékelték, majd a magatartást, illetve pár mondatos szöveges értékelést is kaptunk, a harmadév történéseinek felsorolásán túl. E a kiváló, a G a jó és az F a gyenge.

A harmadik trimeszter eredményei

Csoportos szülői
 

Mindenkivel nagyon elégedettek az iskolában, sokat fejlődtek a gyerekek. Most ott tartanak, hogy 2-4 betűs szavakból álló mondatokat olvasnak fel egy kis mesekönyvből, amely másolatát mindenki megkapta. A lelkünkre kötötték, hogy a 2 hónapos szünetben gyakoroljunk, mert különben nehéz lesz az év eleje.

Felolvasás a Sam the Fat Cat c. könyvecskéből.

Beszélt az igazgatónő a következő évről. Hát, nagycsoportos legyen a talpán, aki ezt végigcsinálja... Rendesen teszteket iratnak velük, matekból, nyelvből, illetve a leadott tudásanyagból. Persze nem olyan rossz dolog ez, hiszen nem osztályzás végett íratják a teszteket, hanem hogy felkészítsék őket a már általános iskolákban is jellemző taposómalomra (amiben még mindig nem vagyok biztos, hogy szeretném, ha a gyerekem részt venne...). Végül is a kis pénteki show and tell prezentációk sem okoztak gondot a gyerekeknek, lehet, hogy ez a játékos tesztírás is jól sül el a végén.

A nagycsoportosok tesztlapjai

Kiderült végre, hogy hová költözik az ovi... hál' Istennek 700 méterre a jelenlegi helyszíntől... nagy kő esett le a szívemről, mert így nem kell újra kutatni a megfelelő intézmény után.

Műsor
 

A műsor elején megint dalokat adtak elő a gyerekek a 3 tanult nyelven. Jó volt hallani azokat a kis énekeket, amiket Jojó hetek óta dudorászik, gyakorol otthon. Persze a műsor közben "szétültették" a mellette álló kisfiút és őt. Röhögtek és hülyéskedtek a kis huncutok.

Szétültették őket

A dalok után a kapott olvasókönyvből minden gyermek felolvasott 1-2 mondatot a szülők előtt. Ügyesek voltak ám.
 

Ezennel tehát vége a tanévnek. A fennmaradó időben az úgynevezett Annual Day-re fognak készülni a gyerekek, ami egy évzáró műsor lesz. Nagy szerencsénkre március 31-én délután kerül megrendezésre, mi meg április 1-én hajnal 5-kor repülünk haza. Ennek értelmében az eseményről a tudósítás már Magyarországról fog történni.

Jók legyetek!

Előző bejegyzés                                                                 Következő bejegyzés