Indiai óvodai élménybeszámolónk folytatása következik.

Ott hagytam abba az előző részt, hogy tanácstalanul és elkeseredve álltam ott, hogy most akkor mégis hova fog járni a gyerekem oviba. Én azt az ovit AKAROM, amelyiket előre kinéztem Jojónak. Az utazást valahogy megoldjuk, nem érdekel. Addigra már megvolt az egyik kocsink, eleinte azzal mennek majd reggelente a városba, Laci meg úgyis akart motort venni, amivel sokkal könnyebb a közlekedés (még ha hátborzongató is a gondolat, hogy az ötéves motoron fog iskolába járni).

Anitha és Jojó Ünnepi ruhában

Másnap reggel már ott is tobzódtunk a Bodhi Kindergarten ajtaja előtt... persze aznap munkaszüneti nap volt, amiről nekünk fogalmunk sem volt. Ez azóta többször is előfordult már – például a héten :-) –, valahogy nem feltétlenül értesülünk az ünnepekről. Tehát második nekifutásra harmadnap reggel megjelentünk a helyszínen és beírattuk Johannát az óvodába.

A kép szülői értekezlet alkalmával készült, ezért a rengeteg lábbeli

Iskolabusz overload... akkor inkább a motor :-)

A történet első, túlaggódós oldalamat bemutató részéhez képest szinte hihetetlenül hangzik, hogy magát az épületet meg sem néztük belülről, csak pár tanárral találkoztunk, viszont a tulaj házaspár annyira szimpatikus és meggyőző volt számukra, hogy nem volt kérdés, hogy ami bent van az jó. Hozzá tartozik az, hogy az említett pár 10 évet élt az USÁ-ban, ahol a feleség oviban dolgozott. Ebből két előnyünk is származik. Egyrészt, hogy végre valakinek értem az angolját, és a gyerekem is olyantól tanul, akihez nem kell tolmács. Másrészt pedig az indiai és az amerikai módszerek ötvözésével oktatnak, jelentsen bármit is, de remélem, jó kombinációt alkalmaznak.

Csoportok

Az óvodában 3 „évfolyamon” 5, egyenként 10 fős csoportban tanulnak a gyerekek. A legkisebbek (2,5-3,5 éves korig) az úgy nevezett Foundation Stage-en, azaz alapozó csoportban kezdik meg tanulmányaikat. Először ebbe a csoportba kezdett járni Jojó, mert valahogy el kellett kezdenie az angol nyelv használatát. Mivel nagyjából kétszer annyi idős volt ő a csoporttársainál, ezért hamar egy szinttel feljebb rakták, mert állandóan cipelte a kicsiket, hiába mondták neki, hogy ne tegye, mert balesetveszélyes. Öntudatoskámnak aztán ne mondja senki, hogy ne, ha egyszer ő segíteni akar :-)

India függetlenségének ünnepén együtt a csoportok

A következő csoport az LKG (lower kindergarten), azaz „alsós” ovis csoport, ahova a 3,5-4,5 éves korosztály jár. Még mindig kisebbek nála, de itt már nincs probléma a korkülönbséggel. Viszont az már kevésbé tetszett neki, hogy nincs délutáni alvás. (Mondja ezt ő, akivel mindig is probléma volt a magyar oviban a délutáni alvásnál. Amíg aludni kellett volna, addig zsolozsmázott, amikor meg fel kellett volna kelni, akkor meg épp 3 perce aludt és rohadtul meg volt sértődve, hogy felkeltik.) Itt mondjuk, van mitől elfáradnia, illetve menekülési útvonal a tanulás elől.

A legnagyobbak 4,5 éves kortól az UKG (upper kindergarten) csoportban töltik a hétköznapokat. Elvileg ez a csoport lenne korilag megfelelő számunkra, de nem bánom, hogy egyel lejjebb jár a gyerek, mert itt már írnak, olvasnak a gyerekek. Nagyon nagy és frusztráló lett volna a különbség, a követelmény Jojó számára a magyar ovihoz képest. Mondjuk nekem is fáj a szívem néha, hogy otthon önfeledten játszhatna, itt meg csak péntekenként van játszós nap.

Uniformis

Mivel India oktatási rendszerét az angolokról mintázta, illetve az angolok hagyták itt, az iskolákban kötelező egyenruha-viselet a jellemző. Vannak olyan iskolák, ahol külön van hétköznapi, illetve ünnepi egyenruha. Általában azonban a hét meghatározott napjain kell csak viselni azt, persze iskolája válogatja, hogy melyik napok ezek. Nálunk hétfő-kedd és csütörtök-péntek az egyenruhás napok. Szerdán colour dress day van, megkönnyítve ezzel az anyák dolgát, hiszen alapból két váltás jár az uniformisból. Mivel azonban ez kevéssé összeegyeztethető az én mosási szokásaimmal (azaz mosson a tököm szerdán és pénteken is pirosat) ezért vettem a múltkor még két pólót tőlük. Most, hogy megjött végre a monszun, alaphangon is 3-4 nap, mire megszárítok valamit. Nem beszélve arról, amikor meghalt a hal a kutunkban... még vizünk sem volt... na mindegy.

Egyenruhafétis klub

A nagy iskolák egyenruháival ellentétben (ezt persze csak ránézésre állapítottam meg), a bodhis egyenruhák egész minőségiek. Cuki barackszínű galléros, gombos piké póló zsebbel, melyen az iskola emblémája látható. Az alja pedig egy fekete nadrágszoknya, barack színű szegéllyel. És ennyi. Nem hogy zoknit, de cipőt sem kell hordaniuk a gyerekeknek, főleg nem feketét és zártat. Egész nap mezítláb tolják, ahogy a felnőttek is. Emlékeztetésképpen: az időjárásra a nappali 30 fok a jellemző, úgyhogy nem beszélhetünk felfázásveszélyről.

Hozzá tartozik még a napi viselethez a nyakba akasztós igazolvány, amin a kölök képe mellett neve, címe, elérhetőségek szerepelnek. A funkcióját még nem sikerült megtudnom, remélem, nem azért van, mert sok gyereket vesztenek el és így legalább meglesznek :-) Továbbá van „ellenőrzőjük”, vagy inkább üzenő füzetük is. Szeretném megjegyezni, hogy a sokak által csak az elmaradottságáról ismert Indiában lazán SMS-ben értesítenek mindenféle történésről (kivéve néhány szabadnapot ugye). Magyarországon rengeteg ovis programról maradtunk le, mert nem foolproof módon volt meghirdetve.

Diákigazolvány

Az ember azt hinné, hogy de rossz szegény gyerekeknek ez az egyenruha mizéria... Na az én egyenruha-fetisiszta lányomra ez biztos nem igaz. Egytől egyig odavan az egyenruhásokért, beszólogat nekik legyen az katona, rendőr, vagy parti életmentő, mindegy EGYENRUHÁS :-)

Legközelebb indiai óvodánk napirendjéről, a tantárgyakról és Jojó első bizonyítványáról fogok mesélni.

Szép napot mindenkinek!

Előző bejegyzés                                                                 Következő bejegyzés

Szeretnék most nektek az indiai óvodai élményeinkről mesélni.

Suli után hazafelé - Hampi 2010

Ahogy arról még Magyarországról írtam valamikor májusban itt már otthonról kiválasztottunk egy szimpatikusnak ígérkező óvodát. Ideérkezésünk után kb. egy héttel kerestük fel őket először, de már előtte is láttuk a városban elég erőteljesen kiplakátozva az ovit. Sajnos, már ekkor tudtuk, hogy szinte esélytelen, hogy oda járjon Jojó, mert ugyan csak 14 km-re van tőlünk, ami Budapesten nem lenne annyira vészes, de itt a hektikus közlekedésnek köszönhetően egy örökkévalóságnak tűnt az a 14 km.

Elkezdtünk közelebbi, jó nevű iskolákat felkeresni. Mindkét hely, amit megnéztünk all-in-one szerűen az ovitól a középiskoláig tanítja a gyerekeket. Az első a Christ Nagar nevű iskola volt, amit egy szombati napon látogattunk meg. Nem volt tanítás, pedig itt szombat munkanap. Viszont simán be lehetett menni az iskolába. Próbáltunk valami személyzetet találni, de egy árva lélek sem volt a hosszú folyosókon. Legalább megnézhettük a tantermeket, a WC-t. Egész normálisnak tűnt. Bár az olyan fura, hogy sötétek a tantermek, persze nyilván az 1000 fokot próbálják a sötétítéssel kompenzálni.

Christ Nagar

Az iskolában tett barangolásunk után az alagsorban megtaláltuk magát az óvodát. A folyosóról volt alkalmunk bekukucskálni az osztálytermekbe, melyek cseppet sem hasonlítanak a Magyarországon megszokottakhoz. A terem tele apró székekkel, melyek a falon lévő rendes zöld iskolai tábla felé néznek. Rémisztő volt látni, ahogy a tanévkezdéstől számított nagyjából második héten ezen a táblán éppen a B betűt tanítják a kicsiknek. Hangsúlyozom továbbra is, hogy óvodáról beszélünk. A termek ajtaján látható volt az osztálynévsor. Az osztálylétszám 50+. A folyosón vagy nyolc tanterem található... az 400 gyerek, akárhogy is számolom. Mindehhez a folyosó mérete kb. 5 méterszer 30 méter lehetett.

Christ Nagar: Girls’ Cell... ne kérdezzétek, mi sem értjük és nem is szeretnénk tudni róla :-)

Kiérve az udvarra, mely játszótérként szolgált és méreteiben nem sokkal különbözött a folyosótól akaratlanul is elképzeltem, ahogy az a 400 gyerek egyszerre tolong... Már bocsánat, de a hideg rázott (40 fokban). Abba már bele sem szeretnék gondolni, hogy milyen esélyei lettek volna Johannának 50 gyerek közül egy kis plusz segítséget, odafigyelést kapni. Ebből az intézményből gyorsan menekülőre fogtuk, mert éreztem, hogy nem nekünk való rendszer ez. Az úton hazafelé próbáltunk nézelődni, hátha látunk valami szimpatikus(abb) intézményt.

Pár nap múlva valamelyik szomszéd ajánlott nekünk egy újabb iskola-óvodát, amely még közel is van hozzánk, sőt iskolabusszal is rendelkeznek, amely a mi irányunkba is szállítja a gyerekeket. SFS az iskola neve... bővebben: St. Francis De Sales School... már jól kezdődik. Nincs nekem bajom a vallással, viszont a Kaffkába jártam gimibe amit félidőben visszakapott az egyház és minket, „világi” osztályokat is megtartottak. Nem kicsit lehetett azonban érezni a megkülönböztetést... konkrétan utáltak minket, mint a szart. Na jó, nem a papok vagy az apácák. Ők aranyosak voltak. Hanem a vezetés tagjai, akik abbéli sérelmeiket, hogy az iskolát annak idején elvették az egyháztól, valahogy rajtunk próbálták levezetni.

csak semmi lazaság forrás: SFS School

Tudtam, hogy az SFS iskolát is apácák vezetik, amitől alapból volt egy görcs a gyomromban. Mi van, ha imádkozni kell, mi van, ha büntetnek? Mi nem vagyunk vallásosak, úgyhogy Johanna előtt ismeretlenek ezek a dolgok, illetve nem gyakorolja nyilván... főleg nem angolul, ne adj Isten malajalamul. Majd ha ő meggyőződésből akar imádkozni bármilyen istenhez, akkor tegye, de ne azért, mert azt mondták, hogy kell.

Ilyen és hasonló érzésekkel érkeztünk meg az SFS iskolába. Alapvetően kedvesebb környezet fogadott bennünket. A gyerekek uniformisban jöttek mentek, hiszen az angolok ezt is itt hagyták Indiának. Nem is lenne ezzel gond, de könyörgöm, miért kell 40 fokban a szerencsétleneknek blúzt, kantáros szoknyát, zoknit és fekete zárt cipőt viselni, amikor Jojó legszívesebben egy szál fürdőbugyiban szaladgál??? Oké, oké, ők hozzászoktak a meleghez, de ennyire? Most, hogy 25 fokok vannak és már magam is szinte fázom, még mindig eszembe nem jut cipőt hordani.

SFS School: egy titkos fotó az épületről

Pár perc várakozás után bejutottunk az igazgatónőhöz, aki persze rögtön rászólt Jojóra, hogy köszönjön... nem érted paraszt, nem beszéli a nyelvet!!! Teszem hozzá én is alig értettem az ő angolját. Kiderült, hogy nem probléma, hogy nem vagyunk vallásososak. Én éreztem magam sötétnek, hiszen mégiscsak Indiában volnánk, ahogy ezernyi vallás létezik és alapvetően békésen él egymás mellett. Hívtak is egy angolos tanárnőt, aki iskola után külön foglalkozna Jojóval, hogy gyakorolja az angol nyelvet.

Mivel egyszerűen más lehetőség nem kínálkozott, rövid beszélgetés után kaptunk (pontosabban vettünk 100 rúpiáért) egy jelentkezési lapot, megbeszéltük az anyagi részleteket. Az első három hónap, regisztrációval, uniformissal együtt 7000 rúpiába került, a többi hónap 1000 rúpiába. Úgy köszöntünk el, hogy másnap akkor jövünk és befizetjük a tandíjat, átvesszük az egyenruhát, hozzuk a gyereket.

Elhagyván az iskolát látom, hogy masíroznak a gyerekek az udvaron. Kezet mosni indultak ilyen katonásan. Már a kapu becsukásakor kitört rajtam a sírás... én ezt marhára nem akarom. Itt is 50 gyerek egy osztályban, menetelnek bundabugyiban, apácák irányítására. Abba sem bírtam hagyni a sírást. Halálosan el voltam keseredve. Mivel az ország ezen része nem valami felkapott, a közeli város is picike, nincsenek hangzatos külföldi iskolák. Tanácstalanul állapítottuk meg, hogy az SFS sem a mi helyünk. De akkor hogyan tovább???

Folytatása következik. Vidámabb lesz, mint ez a poszt :-) Mindennapi friss képekért és sztorikért gyertek a Facebook oldalunkra is. Végül még néhány kép egyenruhás gyerekekről a környékről

Bölcsi a házunkkal szemben

Jojó legjobb barátnője, Nanu az ex-szomszéd

Iskolabusz... super overload

Az utcánkban várják az iskolabuszt

Kanyakumariból – India legdélebbi pontjáról

Előző bejegyzés                                                                 Következő bejegyzés

Mint ahogy azt már a Facebookos IndiaPass oldalunkon jeleztem, ez a monszun dolog egy oltári kamu. Na jó, ezt csak viccnek szántam, nyilván a globális felmelegedés okán változott meg India időjárása is. Amíg Európában sosem látott özönvizek tombolnak, addig itt Indiában vízhiányban (Vízhiány Vizhinjamban hehe) szenvedünk.

2010 Goa

De nézzük is, hogy hogyan kéne ennek kinézni. Ahogy azt általános iskolában Helén nénitől megtanultuk (mert belénk verte :-)), hogy a monszun a tenger és a szárazföld különböző felmelegedése okozta változó irányú szél uralta éghajlat. Nyáron a tenger felől fúj és sok csapadékot szállít, télen pedig a szárazföld felől fúj és száraz.

Hivatalosan június elején kezdődik az esős évszak, ami egybeesett Indiába érkezésünkkel. Halálra kerestük még otthon a megfelelő esőkabátokat, hogy tudjunk majd közlekedni a hihetetlen esőzésekben. Tavalyi utunk során, ami szintén a monszun időszakára esett volt is részünk az addig számunkra ismeretlen erejű felhőszakadással megismerkedni. Akkor azért nem jöttünk le Kerala államba (ahol most lakunk), mert mindenki azt mondta, hogy semmi értelme monszunban, folyamatosan esik az eső, semmit nem lehet csinálni.

2010 Hampi

Elvileg júniusban megérkezik a monszun az ország délnyugati csücskénél (azaz ahol mi is vagyunk) és szépen halad északkelet felé, majd szeptember végén visszafordul, és újra végigsöpör az országon, kissé nyugisabb formában délnyugat felé. Az első szakaszban 2500 mm a második szakaszban 500 mm eső kellett volna, hogy essen. De nem esett. 5 hónap alatt szerintem 20 alkalomnál többször nem esett. De amikor esett, akkor is 20 másodperceket.

Merre jár az eső forrás:Wikipedia

Hogy is néz ki a monszuneső? Tavalyi élményekre alapozott leírás következik. Az ég felhős, csak ritkán süt a nap. Szinte elviselhetetlenül párás az idő. Amikor jön az eső, azt úgy másfél perccel előtte már tisztán hallani. És akkor egyszer csak 3,2,1 és mintha dézsából öntenék. Az embereket látszólag nem zavarja mindez, simán motoroznak tovább például. Egy céges vékony széldzsekit vittem magammal, de rájöttem miért széldzsekinek hívják. Úgy ázott át kb. fél perc alatt, hogy öröm volt nézni. Van, hogy napokig el sem áll az eső. Az épületeken végigfolyó víz fekete penészes foltokat hagy maga után (na, ez mondjuk nem hiányzik). Otthon is kipróbálhatjátok mindezt. Fürdőszobát felfűteni 30 fokra. Ablakot, ajtót becsukni. Engedni a vizet zuhanyon keresztül, hogy megkapjuk a megfelelő páratartalmat. Elzárni. Beállni a kádba, lehetőleg ruhában, papucsban. És véletlenszerűen csutkára nyitni a zuhanyt. Miután átéreztük a helyzetet, elzárhatjuk a csapot. Nem menekülünk, hanem ottmaradunk a gőzben és próbálunk lélegezni :-) Hát valami ilyesmi lenne, ha esne.

Kerékcsere és monszun

Már állítólag 3 éve alig van monszun. Olyannyira, hogy kiszáradnak a kutak, vizet kell hozatni bele. Élt egy arasznyi hal a kutunkban. Ne kérdezzétek, hogy került oda... Letakartuk a kutat egy 2 hete, hogy ne essenek bele a fáról a virágok, mindezzel szegény halnak a halálát okozva. Ki kellett ürítenünk a kutat a vízhiány közepette. Nem fürödtünk vagy 3 napig. Mostanra hál’ Istennek helyreállt a rendszer, bár a tetőn lévő úszómedencénk üres.

Az áhított víz

Most újra van remény az esőzésekre. Nagyon sokat dörög az és villámlik. Néha esik 10 percig. De akkor úgy, hogy nem halljuk egymás szavát a verandán. Elképesztően meleg van. Pár napja az alacsony vérnyomásomnak köszönhetően az ájulás kerülget. Remélem e cikkel elkiabáltam és kapunk végre egy kis özönvizet.

UPDATE: Kaptunk :-) Persze megint akkor esik 2 napig, amikor mostam és a ruhák a tetőn szárad(ná)nak. Tegnap 24,7 fokot is mértünk... szinte fáztunk... bocs anyu, csuklani fogsz :-)

Ázik a gép

A növények élvezik

Előző bejegyzés                                                                 Következő bejegyzés