Szeretnék most nektek az indiai óvodai élményeinkről mesélni.
 Suli után hazafelé - Hampi 2010 |
Ahogy arról még Magyarországról írtam valamikor májusban itt már otthonról kiválasztottunk egy szimpatikusnak ígérkező óvodát. Ideérkezésünk után kb. egy héttel kerestük fel őket először, de már előtte is láttuk a városban elég erőteljesen kiplakátozva az ovit. Sajnos, már ekkor tudtuk, hogy szinte esélytelen, hogy oda járjon Jojó, mert ugyan csak 14 km-re van tőlünk, ami Budapesten nem lenne annyira vészes, de itt a hektikus közlekedésnek köszönhetően egy örökkévalóságnak tűnt az a 14 km.
Elkezdtünk közelebbi, jó nevű iskolákat felkeresni. Mindkét hely, amit megnéztünk all-in-one szerűen az ovitól a középiskoláig tanítja a gyerekeket. Az első a Christ Nagar nevű iskola volt, amit egy szombati napon látogattunk meg. Nem volt tanítás, pedig itt szombat munkanap. Viszont simán be lehetett menni az iskolába. Próbáltunk valami személyzetet találni, de egy árva lélek sem volt a hosszú folyosókon. Legalább megnézhettük a tantermeket, a WC-t. Egész normálisnak tűnt. Bár az olyan fura, hogy sötétek a tantermek, persze nyilván az 1000 fokot próbálják a sötétítéssel kompenzálni.
 Christ Nagar |
Az iskolában tett barangolásunk után az alagsorban megtaláltuk magát az óvodát. A folyosóról volt alkalmunk bekukucskálni az osztálytermekbe, melyek cseppet sem hasonlítanak a Magyarországon megszokottakhoz. A terem tele apró székekkel, melyek a falon lévő rendes zöld iskolai tábla felé néznek. Rémisztő volt látni, ahogy a tanévkezdéstől számított nagyjából második héten ezen a táblán éppen a B betűt tanítják a kicsiknek. Hangsúlyozom továbbra is, hogy óvodáról beszélünk. A termek ajtaján látható volt az osztálynévsor. Az osztálylétszám 50+. A folyosón vagy nyolc tanterem található... az 400 gyerek, akárhogy is számolom. Mindehhez a folyosó mérete kb. 5 méterszer 30 méter lehetett.
 Christ Nagar: Girls’ Cell... ne kérdezzétek, mi sem értjük és nem is szeretnénk tudni róla :-) |
Kiérve az udvarra, mely játszótérként szolgált és méreteiben nem sokkal különbözött a folyosótól akaratlanul is elképzeltem, ahogy az a 400 gyerek egyszerre tolong... Már bocsánat, de a hideg rázott (40 fokban). Abba már bele sem szeretnék gondolni, hogy milyen esélyei lettek volna Johannának 50 gyerek közül egy kis plusz segítséget, odafigyelést kapni. Ebből az intézményből gyorsan menekülőre fogtuk, mert éreztem, hogy nem nekünk való rendszer ez. Az úton hazafelé próbáltunk nézelődni, hátha látunk valami szimpatikus(abb) intézményt.
Pár nap múlva valamelyik szomszéd ajánlott nekünk egy újabb iskola-óvodát, amely még közel is van hozzánk, sőt iskolabusszal is rendelkeznek, amely a mi irányunkba is szállítja a gyerekeket. SFS az iskola neve... bővebben: St. Francis De Sales School... már jól kezdődik. Nincs nekem bajom a vallással, viszont a Kaffkába jártam gimibe amit félidőben visszakapott az egyház és minket, „világi” osztályokat is megtartottak. Nem kicsit lehetett azonban érezni a megkülönböztetést... konkrétan utáltak minket, mint a szart. Na jó, nem a papok vagy az apácák. Ők aranyosak voltak. Hanem a vezetés tagjai, akik abbéli sérelmeiket, hogy az iskolát annak idején elvették az egyháztól, valahogy rajtunk próbálták levezetni.
 csak semmi lazaság forrás: SFS School |
Tudtam, hogy az SFS iskolát is apácák vezetik, amitől alapból volt egy görcs a gyomromban. Mi van, ha imádkozni kell, mi van, ha büntetnek? Mi nem vagyunk vallásosak, úgyhogy Johanna előtt ismeretlenek ezek a dolgok, illetve nem gyakorolja nyilván... főleg nem angolul, ne adj Isten malajalamul. Majd ha ő meggyőződésből akar imádkozni bármilyen istenhez, akkor tegye, de ne azért, mert azt mondták, hogy kell.
Ilyen és hasonló érzésekkel érkeztünk meg az SFS iskolába. Alapvetően kedvesebb környezet fogadott bennünket. A gyerekek uniformisban jöttek mentek, hiszen az angolok ezt is itt hagyták Indiának. Nem is lenne ezzel gond, de könyörgöm, miért kell 40 fokban a szerencsétleneknek blúzt, kantáros szoknyát, zoknit és fekete zárt cipőt viselni, amikor Jojó legszívesebben egy szál fürdőbugyiban szaladgál??? Oké, oké, ők hozzászoktak a meleghez, de ennyire? Most, hogy 25 fokok vannak és már magam is szinte fázom, még mindig eszembe nem jut cipőt hordani.
 SFS School: egy titkos fotó az épületről |
Pár perc várakozás után bejutottunk az igazgatónőhöz, aki persze rögtön rászólt Jojóra, hogy köszönjön... nem érted paraszt, nem beszéli a nyelvet!!! Teszem hozzá én is alig értettem az ő angolját. Kiderült, hogy nem probléma, hogy nem vagyunk vallásososak. Én éreztem magam sötétnek, hiszen mégiscsak Indiában volnánk, ahogy ezernyi vallás létezik és alapvetően békésen él egymás mellett. Hívtak is egy angolos tanárnőt, aki iskola után külön foglalkozna Jojóval, hogy gyakorolja az angol nyelvet.
Mivel egyszerűen más lehetőség nem kínálkozott, rövid beszélgetés után kaptunk (pontosabban vettünk 100 rúpiáért) egy jelentkezési lapot, megbeszéltük az anyagi részleteket. Az első három hónap, regisztrációval, uniformissal együtt 7000 rúpiába került, a többi hónap 1000 rúpiába. Úgy köszöntünk el, hogy másnap akkor jövünk és befizetjük a tandíjat, átvesszük az egyenruhát, hozzuk a gyereket.
Elhagyván az iskolát látom, hogy masíroznak a gyerekek az udvaron. Kezet mosni indultak ilyen katonásan. Már a kapu becsukásakor kitört rajtam a sírás... én ezt marhára nem akarom. Itt is 50 gyerek egy osztályban, menetelnek bundabugyiban, apácák irányítására. Abba sem bírtam hagyni a sírást. Halálosan el voltam keseredve. Mivel az ország ezen része nem valami felkapott, a közeli város is picike, nincsenek hangzatos külföldi iskolák. Tanácstalanul állapítottuk meg, hogy az SFS sem a mi helyünk. De akkor hogyan tovább???
Folytatása következik. Vidámabb lesz, mint ez a poszt :-) Mindennapi friss képekért és sztorikért gyertek a Facebook oldalunkra is. Végül még néhány kép egyenruhás gyerekekről a környékről
 Bölcsi a házunkkal szemben |
 Jojó legjobb barátnője, Nanu az ex-szomszéd |
 Iskolabusz... super overload |
 Az utcánkban várják az iskolabuszt |
 Kanyakumariból – India legdélebbi pontjáról |
